*Nastya*
Hát persze, hogy
Tyler Posey neve villant fel a képernyőmön. Arrébb löktem a telefont a pulton,
nem voltam kíváncsi a magyarázkodásra. Biztos megint kimentené Dylant valami
béna kifogással, nekem viszont nem volt kedvem végighallgatni. Figyelmemet
inkább az előttem sorakozó vevőkre összpontosítottam, hárman is álltak a
sorban.
– Kisasszony,
nem veszi fel? – mosolygott rám egy idős hölgy, miközben szappanokat pakolt ki
a pultra a kosarából.
– Nem fontos –
legyintettem.
– Látom én a
szemén! Biztosan egy fiatalember az, igaz? Talán valami fontosat szeretne
mondani.
– Mindig
fontosat akarnak mondani – dünnyögtem.
A néni mögött
álló fiatal lány felnevetett.
– De néha
érdemes őket meghallgatni – biccentett a hölgy a rezgő mobil felé. – Kitartó.
Én nem húznám addig, hogy feladja.
– Nem bánja,
ha...
– Dehogy,
kedveském! – mosolygott megint, arcán nosztalgikus kifejezéssel.
– Nastya! Hát
végre elértelek! – csicseregte Tyler a telefonba.
– Mit akarsz?
Most nem érek rá – sziszegtem.
– Nahát, nincs egy pillanatod régi, jó Tyler
barátodra? Felvásároltam a samponjaidat!
Egy mosoly rándította
meg a szám sarkát. Úristen, ez a gyerek.
– Igen, és
gondolom, jól jártál velük?
– Prímán. Amint
New Yorkban leszek, veszek még. Hátha kifogynál belőle, tudod, vész esetére.
– Aha. Mit
akarsz? – tértem rögtön a lényegre. Nem tetszett ez az időpazarlás, arról nem
is beszélve, hogy a vevőim vártak. Nem játszhattam sokáig a türelmükkel. – De
gyorsan mondd, mert tényleg nem érek rá.
– Jó-jó. Várj
csak, átkapcsolok videokamerára.
Megjelent a
képernyőn egy kis ikon, mire gyorsan rányomtam. Úgy voltam vele, hogy bármit
elviselek abban a pillanatban, csak Tylert nem. Minél hamarabb szabadulok tőle,
annál jobb lesz.
– Szia! –
integetett bele a kamerába. Egy sima, fekete póló volt rajta meg sötét
napszemüveg. Csillogóan sütött is a nap, amíg itt közeledett az este, addig ott
ebédeltek az emberek. – Remélem, minden rendben van veled.
– Tyler! – nyögtem
fel. – Nézd csak! – mutattam a telefont a vevőim felé. – Ők várnak rám, amíg te
feltartasz. Szóval, siess!
– Ó, jó napot!
Hogy tetszik lenni? – csicsergett Tyler a nénivel. Láttam, hogy a lány mögötte
lefehéredett, és alig hitte el, amit lát.
– Jól, kedveském,
köszönöm. De valami jobbal kell előállnia ennél, ha ki akarja engesztelni ezt a
kislányt.
– Köszönöm,
éppen azon vagyok!
Visszafordítottam
magam felé a kijelzőt.
– Ha öt
másodpercen belül nem kezdesz hozzá, én esküszöm...
– Rendben,
szóval itt állok a Los Angeles City Hall előtt. Látod? – mutatta meg a fehér, óriási
épületet. – Szép, mi?
– Az. Gyönyörű.
– Néhány
pillanat múlva átkapcsolok oda fentre, és neked csak annyi lesz a dolgod, hogy
jól kinyisd a szemed. Oké?
– Nem vagyok
visszamaradott! Megértettem, csak csináld már!
Észrevettem,
hogy mindenki engem néz a boltban, és kíváncsian várják, mi lesz a fejlemény.
Lenyeltem a mosolyomat, hogy ne lássák meg rajtam.
– Felkészültél?
– Idióta... –
morogtam, amikor egy pillanatra megszakadt a vonal, és már kezdtem volna újra a
hívást, de hirtelen visszajött a képernyő.
Megállt a
szívem, mert Dylant láttam magam előtt. Ott állt, a magas épület kupolája
alatt, és egy felszerelt kamerába vigyorgott. Beláttam mögötte az egész
környéket, minden aprónak és távolinak tűnt.
– Mit művelsz?
– Bocsánatot
kérek.
Karikák
sötétlettek a szeme körül, pillantásából fáradtság tükröződött. Mégis olyan
tántoríthatatlanul állt a kamera előtt, hogy teljesen elámultam. Szabadidejében
ilyenekkel szórakozott, ahelyett hogy pihent volna. Ez egészen megmelengette a
szívemet, csakhogy eszembe is juttatta, miért haragudtam meg rá. A mosoly
rögtön eltűnt a képemről.
– Aha, hát ez
elég gyenge próbálkozás.
– Ez még nem is
az volt! – kérte ki magának. – Csak beköszöntem, mert látni akartalak.
– Három napja
várom, hogy „csak beköszönj”.
– Tudom és
sajnálom – mélyült el a hangja. – Összeesküdött ellenem az univerzum, de ez nem
kifogás, mert kellett volna, hogy legyen két percem, amiben írok neked. Tudom –
sóhajtott. – Nagyon szar érzés.
– Nekem mondod?
– Akkor
elfogadod a bocsánatkérésemet?
– Nem valami
műsorról zagyváltál az előbb? – vontam fel a szemöldököm. Dylan látványosan
elkeseredett, előreejtette a vállát, és keserveset sóhajtott.
– Reméltem, hogy
erre nem kerül sor... Na, akkor.
Hosszú ujjaival
a kamera felé nyúlt, és elmélyült arccal nyomkodott valamit a képernyőn.
Kiélveztem, hogy ezúttal nem láthat, és mosolyogva felmértem magamnak, minden
egyes porcikáját elraktároztam. Még így dögfáradtan is szexis látvány volt.
Pillanatokkal
később megszólalt a Blue egyik dala,
egy Elton John feldolgozás. Azt
hittem, szó szerint rosszul hallok, amikor a Sorry Seems To Be The Hardest Word taktusai egyre magabiztosabban
csendültek fel, Dylan pedig vett egy levegőt, és a fiúbanda tagjaival együtt
kezdett rá a dalszövegre, miközben a kamerán keresztül engem figyelt.
„What I got to do to make you love me?
What I got to do to make you care?
What do I do when lightning strikes me?
And I wake to find that you’re not there?”
Ezt. Nem.
Tudtam. Elhinni.
Míg a dal végére
nem ért, teljes döbbenettel figyeltem, mosolyogni sem maradt erőm. Pislogtam,
mint hal a szatyorban, és nem tudtam eldönteni, ettől az előadástól
megbocsássak, vagy még jobban megharagudjak miatta. Az, hogy Dylan nem tudott
énekelni, olyan tény, mint az, hogy a Föld egy bolygó. De az átélése, és a
szomorú, tévéműsorba való arckifejezése, amivel végignyomta az egészet... Az
döbbentett meg igazán.
– Huh, de jó,
hogy vége – vett egy nagy levegőt.
– Én is ezt
mondom.
– Nem tetszett?
– Igazán...
megrendített.
Összevonta a
szemöldökét.
– Ez nem hangzik
túl biztatóan.
Mert egyáltalán
nem is volt az, akartam válaszolni, de aztán a romantikusabbik énem befogta a
számat. Hát mire vártam ennél többre? Még soha nem adott nekem senki
szerenádot, pláne nem egy ilyen jó dalból. Ha az életünk egy modern mese lenne,
akkor határozottan ez lenne a pont, ahol minden lány belezúg a hercegbe.
Áh, fenébe a
Disneyvel.
– Szóval, amit
mondani akarsz, és nem volt benne a dalban...?
– Ebben minden
benne volt. – Amikor látta, hogy nem enyhül meg az arcom, hozzátette: – Ugye?
– Hát, csak a
saját szavaid nem. Arra kíváncsibb lennék.
– Egész nap ezen
gondolkodtam, hogy mit mondhatnék neked, és még mindig nem tudom. Hibáztam, de
nem akarom, hogy emiatt...
– Emiatt?
– Elveszítselek
– vont elveszetten vállat.
– Még
meggondolom a következő lépést. De kérlek, soha többet ne küldd rám Tylert! Nem
hiszem, hogy bármi jó sülne ki belőle.
– Tyler az én
titkos fegyverem – nevette el magát.
– Annyi szent,
hogy durva hatása van.
Elhallgattunk.
Úgy éreztem, hirtelen megint nincs mit mondanunk egymásnak, és ettől zavarba
jöttem.
– Adj egy kis
időt. Később felhívlak, rendben? – dobtam be a mentőövet, amire Dylan végül
rábólintott. Egy hosszú pillanat után, amelyben szótlanul meredtünk egymásra,
megszakadt a vonal.
*Dylan*
Tyler békésen
aludt az anyósülésen, nekem pedig egyfolytában Nastya szavai pörögtek az
agyamban, miközben az erdőben lavíroztam a kocsival a forgatási helyszín felé. A
zene halkan szólt, és hiába akartam üvöltetni, hogy ne kelljen Nastyára
gondolnom, nem tehettem, tekintve, hogy Tyler gyorsan kivágott volna az autóból,
ha megzavarom a sziesztáját.
– Nem volt olyan
rossz. – A hirtelen hangra hatalmasat ugrottam ültömben, és csak egy hajszálon
múlt, hogy nem rántottam el a kormányt, és rohantunk bele a legközelebbi fába. –
Jesszus, Dylan! Meg ne ölj itt minket!
– Nem állt
szándékomban – morogtam vissza Tylernek, és az órára pillantottam. Még egy jó
húszpercnyire jártunk a tábortól, de nem voltam benne biztos, hogy nem fogok
elaludni a volánnál, úgyhogy inkább leálltam az út szélére. – Csere, most én
alszom, te vezetsz.
Tyler
készségesen átvette a helyemet, én pedig alig harminc másodperc múlva már
mélyen aludtam.
– Szóval nem
volt olyan rossz – ismételtem meg a szavait, mikor leállította a motort, és
felébresztett egy jól irányzott bökéssel a bordáim közé.
– Nem. Csak a
hangod borzalmas, de azt idáig is tudtuk. – Tyler vigyorogva kiszállt a
kocsiból, mire én a szemem forgattam.
– A te ötleted
volt! – kiáltottam azért még utána.
– Tudom, nem
értem, miért nem kaptam meg még a Hogyan égessük
le a legjobb barátunkat díjat.
– Mert minden
évben én viszem el előled!
Nevetve
sétáltunk vissza a lakókocsinkhoz, és őszintén hálás voltam, amiért Tylerrel
találkoztunk, nem igazán tudom, mit csinálnék nélküle.
Éppen, hogy
végeztünk egy jelenet leforgatásával, és Jeff adott egy kis időt, hogy
kipihenjük a nap fáradalmait, mikor megcsörrent a telefonom. Nastya neve
villant fel a képernyőn, majd hirtelen el is tűnt. Felvont szemöldökkel
meredtem az immár sötét kijelzőre, majd úgy döntöttem, hogy visszahívom.
Már azt hittem,
fel sem veszi, mikor végre beleszólt.
– Helló.
– Hívtál – mondtam
kissé bátortalanul, miközben éreztem, hogy egyre jobban kiszárad a szám.
– Én? Öhm... ja,
igen. Én.
Csend.
– Szóval,
megnyert az előadásom. Igaz vagy nem igaz? – Teljesen véletlenül csúszott ki a
számon az utolsó mondat, de a végén már nem bántam.
– Ugye tudod,
hogy simán hazudhatnék? – kérdezett vissza kihívóan.
– Legutóbb sem
tetted – feleltem vállat vonva.
– Igaz – nyögte
ki végül, majd így folytatta: – megértem, hogy sok a dolgod, magadra is alig
van időd, és hogy kimentem a fejedből... ami azért elég megbocsáthatatlan,
teszem hozzá.
– Nagyon
sajnálom, csak tényleg éjjel-nappal forgatunk, szerintem Jeff egy hét alatt
tervezi felvenni az egész évadot... Mindenesetre tudom, hogy ez nem mentség.
Hülye voltam. Többet nem leszek – ígértem, mire hallottam, hogy nagyot sóhajt a
vonal másik végén.
– Jó. Csak... én
tényleg vártam, hogy hívj. – A szívem összeszorult, és már éppen arra
készültem, hogy elmakogjam, mennyire fontos nekem, mikor újra megszólalt. – Ne
merészelj többet átvágni, vagy nem állok jót magamért!
A hangjában
érződött a magabiztosság, de ugyanakkor tudtam, hogy összetörtem benne valamit.
Ugyanolyan vagyok, mint a többi fiú, mint az a seggfej, aki nem jött el a Mets meccsre.
A megbánás elemi
erővel suhant végig rajtam, és minden porcikám azt kívánta, bárcsak
odahúzhatnám magamhoz, és szorosan megölelhetném.
– Borzalmasan
sajnálom, bárcsak visszacsinálhatnám! – mondtam végül.
– De nem tudod.
Felejtsük el, jó? És lépjünk tovább. – Bólintottam magamnak, majd kipréseltem
egy halk igent is. – Akkor... majd beszélünk.
– Amint tudlak,
hívlak – ígértem rögtön, majd megszakadt a vonal.
Szomorúan tettem
el a mobilomat, és gyalogoltam vissza a kamerák elé. Kifejezetten nehezemre
esett eljátszani Stilest, és úgy tenni, mintha tényleg ő lennék.
– Dylan! Valaki
hívja ide Tylert! – Jeff szavai is csak jóval később jutottak el az agyamig, és
még akkor sem zavartattam magam különösebben. – Tyler! Tyler, beszélj vele.
Gyerünk!
Ott álldogáltam
egy fa alatt, velem szemben Cody vakargatta éppen a fejét, mikor Tyler
odasétált hozzám.
– Haver, mi a
gáz? – kérdezte tőlem, mire kérdőn néztem fel rá.
– Mi lenne?
– Mi lenne?! –
morrant rám Jeff. – Még a szövegedet sem tudod!
Úgy tett, mintha
tisztes távolságban álldogálna, és hagyná, hogy Tyler nyugodtan beszélhessen
hozzám, de azért gondosan nyitva tartotta a fülét, és minden fél percben látványosan
ránézett az órájára.
– Dyl, mi
történt? – kezdte újra Tyler, és szúrós pillantást lövellt Jeff felé.
– Semmi, oké?
Bocs, egy pillanat, és összeszedem magam – túrtam bele a hajamba egy kicsit
idegesen, és ráerőltettem egy mosolyt az arcomra.
– Annyi időnk
nincs! – Jeff ismét rábökött az órájára, és magához intette Codyt.
– Figyelj, szedd
össze magad, kapcsold ki az agyad, tudod, ahogy te tanítottad nekem! – Tyler kedvesen
megveregette a vállamat.
– Azt könnyebb
tanítani, mint alkalmazni – feleltem halkan, de ő meghallotta.
– Nekem is
sikerült, akkor neked hogyne menne? Már csak két óra, azt túléljük.
Összevontam a
szemöldökömet, nem voltam benne teljesen biztos, hogy a már csak két órát valóban megnyugtatásnak szánta-e. Mindenesetre
minden tőlem telhetőt beleadtam a színészkedésbe, és röpke húsz perc alatt
sikerült is összehoznunk valami tűrhetőt Codyval. Kicsit dühös volt rám már a
végénél, de tudtam, hogy mivel lehet kiengesztelni; a kezébe nyomtam a
narancsléadagomat. Tisztában voltam vele, hogy ez a kedvence, mindenkitől ezt
kunyerálta.
– Bocs – mondtam
szomorúan mosolyogva, mire ő sóhajtott egyet.
– Én bocs. Tudom,
nekem is vannak rossz napjaim, a Pretty
Little Liarsban előfordultak vagy kétszázszor felvett jeleneteim. – Megrázta
a fejét, majd kibontotta az üdítőt.
– Akkor később!
Azzal otthagytam,
és elindultam megkeresni Tylert. Nem kellett érte túl sokat gyalogolnom, két
lépést sem tettem, ő már ott termett.
– Hallgatlak –
jelentette ki, és a karomnál fogva elrángatott a többiek közeléből.
– Most mi van?
Csajos beszélgetést szeretnél tartani, ahol kiöntjük egymásnak a szívünket? –
kérdeztem élesen, mire dühösen megfordult, és mellbe bökött.
– Na,
idefigyelj, Dylan O’Brien, itt én vagyok az a személy, aki mindig kihúzza a
seggedet a pácból, megérdemlem, hogy tudjam, legközelebb miből kell kimentselek!
Összeszorított
ajakkal figyeltem, és a világmindenségért sem lettem volna hajlandó bevallani,
hogy igaza van. Tyler egyik pillanatról a másikra váltott idióta legjobb
barátból gondoskodóra, és ezt sem akartam elismerni, de ezért csak még jobban szerettem.
Fura.
– Semmiből,
nincs szükségem a segítségedre – vágtam végül hozzá, mire ő hangosan kifújta a
levegőt, és kínosan elnevetette magát.
– Annyira
akaratos vagy! Összeilletek Nastyával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése