Tizedik rész

*Nastya*

A félig megrágott tonhalas szendvicsemet figyeltem a bolthoz közel eső kis étteremben, amikor meghallottam a telefonom csörgését. Izgatott mosollyal az ajkamon halásztam elő a készüléket a táskámból, Dylan nevére számítva.

Azonban szó szerinti, lelki hidegzuhanyként ért a valóság. Erre a fejleményre egyáltalán nem számítottam, rosszallóan vontam össze a szemöldökömet. Elhatároztam, hogy nem veszem fel, és visszafordítottam a pillantásomat a tonhalam felé.

Aztán úgy döntöttem, mégis válaszolok a hívásra, és elküldöm a büdös francba a tárcsázót.

– Helló, Aaron.

– Szia, Nasty!

Égnek állt a hajam ettől a viccesnek gondolt becenévtől. Most komolyan, ki szerette magát „Nastyként” emlegetni?

– Miben segíthetek? – kérdeztem fagyos hangon, amivel sejtettem, hogy egyáltalán nem áll szándékomban segíteni neki.

– Gondoltam, felhívlak, tudod, hogy beszélgessünk...

– Aha. Hát nem tudom.

– Hűha, mi történt, hogy ilyen harapós kedvedben vagy?

Ez hülye. Hirtelen egyáltalán nem értettem magamat, meg azt, hogy mit láttam benne hetekkel ezelőtt. Tulajdonképpen még jót is tett, hogy nem jött el a meccsre, és megszabadított engem magától.

– Te teljesen butának nézel, igaz? – kacagtam fel gúnyosan. – Most tényleg el akarod játszani, hogy nem hagytál faképnél a meccsen, ezzel teljesen ignorálva és megszégyenítve engem? Milyen naiv! De hadd mondjak neked valamit, Aaron, ha már ilyen kedvesen felhívtál cseverészni. Ha legközelebb be akarsz jutni valaki bugyijába, ajánlom, légy kitartó, és ne alázd le! Az élet nem egy rohadt Szürke ötven árnyalata, ahol gigantikus méretű egódra hivatkozva megbánthatsz és kihasználhatsz más embereket! Arról már ne is beszéljünk, hogy az értelmi képességeim nem egy szobanövény szintjén mozognak, úgyhogy bennem nem találsz partnerre ebben a játékban. Ha még ezek után is van bármi mondanivalód, akkor hajrá, csupa fül vagyok!

Arra számítottam, hogy a kifakadásom után megszakítja a hívást, de nem, Aaron derekasan végighallgatta a litániát. Bár ettől még nem tartottam túl nagyra, de ha válaszol is, talán elmerengek azon, hogy félúton valahol tököt is növesztett.

– Nagyon sajnálom, Nastya. Tudom, hogy egy barom voltam.

– Az voltál.

Sikerült visszavennem a lendületéből, hirtelen megszólalni sem tudott. Már kezdtem úgy gondolni, hogy akkor végeztünk is, amikor újra megszólalt.

– Nem találkozhatnánk megint? – kérdezte meg félénken.

Ez a pofátlanság azért meghökkentett. Nem volt elég, ami a meccsen történt – pontosabban, ami nem történt –, még rádobott egy lapáttal.

– Elnézést, hogy?

– Tudom, hogy hallottál.

– Ja, csak nem akarom elhinni. Szerintem nekünk már nincs mit kezdenünk egymással. És különben is, találkoztam valakivel.

– Ilyen rövid idő alatt? – csúszott ki a száján. – Bocs. Ehhez nincs közöm.

– Tényleg nincs.

– Még egyszer sajnálom, Nastya.

– Hidd el, én is.

Hogy megismertelek, gondoltam magamban, mielőtt bontottam a vonalat.

Aaron telefonhívása rádöbbentett, hogy mennyire nem érdekelt már. Hogy mennyire nem érdekelt egyetlen hímnemű sem – Dylanen kívül. És a legborzasztóbb az volt az egészben, hogy ő maga nem lehetett itt, hogy ezt elmondjam neki, vagy egy béna beszólással az őrületbe kergethessem. Ezt a fonák szituációt. Majd’ belegebedtem abba, hogy nem volt mellettem, de ha mégis itt lenne, akkor kikergetném a világból a szívózásommal.

Olyan merengős hangulatba kerültem, hogy szinte felhívtam Dylant. Őrült erővel kellett lebeszélnem magamat róla, mert közben rájöttem, hogy nagy valószínűséggel még aludt. Amennyire kimerült mostanában, nem zargathattam minden aprósággal. Inkább előkerestem a mobil galériájából azt a fotót, amit a Mets meccs után lőttünk, és addig nézegettem, hogy már egészen megbarátkoztam rajta a fejemmel.

Eszembe jutott valami. Mi lenne, ha felnyomnám a fotót a Facebookra? Nem azért, mert menőzni akarok, vagy feltűnési viszketegségem van. Hanem azért, mert ha a rajta szereplő fiú nem lenne híres, akkor megtenném. Pampoghattam akármennyit arról, hogy Dylan munkája így meg úgy, de ha nem fogadom el olyannak, amilyen, akkor semmivel sem leszek jobb egy ítélkező, hülye tyúknál. Úgyhogy fogtam a fotót, melléírtam egy mosolygós fejet, és felraktam a profilomra. Ahogy arra számítani lehetett, az ismerőseim azonnal ráharaptak a dologra. Záporoztak a „hol találkoztatok?” típusú kérdések, az „ezt nem hiszem el!” féle kifakadások, és a „te mázlista” kezdetű megjegyzések. Mi tagadás, abban a pillanatban tényleg szerencsésnek éreztem magam.

Pont azon a napon, amikor Aaron „dobott”, Dylan „elkapott”. Nem lehettem ezért a furcsa csavarért elég hálás a sorsnak.

Kinyomtam a Facebookot, befejeztem az ebédemet, és mosolyogva mentem vissza dolgozni. Valahogy sokkal jobb lett a kedvem, a szokásosnál is jobban pörögtem. A vevők is észrevették a változást, láttam rajtuk, hogy sikerült magammal húznom őket is. Mindenki jó hangulatban távozott, és amikor készülődni kezdtem a záráshoz, felhangosítottam a zenét, és táncolva lépdeltem a polcok között. Feltöltöttem őket áruval, letöröltem a nem létező port, és mindent tökéletesítettem. Éppen az egyik kedvenc old school slágerem szólt, amikor megfordítottam a táblát a „Zárva” feliratra, és indultam, hogy lezárjam a pénztárgépet.

Azzal rontottam el a dolgot, hogy nem zártam be magam után az ajtót.

A zenétől nem hallottam a felszerelt csengőt, ami minden belépéskor jelzett. Énekelve nyomogattam a gépet, amikor egyszer csak felnéztem, és egy sötét ballonkabátba öltözött alakot pillantottam meg az ajtónál. Rögvest a szívemhez kaptam ijedtemben, a pulzusom rögtön ötezer lett.

– Jesszus! – kiabáltam túl a zenét, de a szőke lány csak figyelt szótlanul tovább. – Ne haragudj, épp pár perce zártam be.

Odaléptem a hifihez, és gyorsan kinyomtam. A csend fülsüketítően hasított a levegőbe.

Mivel az idegen még mindig nem mondott semmit, kezdtem aggódni. A riadalom ellenére elővettem a legkedvesebb mosolyomat, és visszaslattyogtam a pult mögé.

– Miben segíthetek?

Hátborzongatóan nézett végig rajtam, és amikor a tekintete rátalált az enyémre, rosszallóan húzta össze a szemét. Ajaj. Ez a nézés nem sok jót ígért.

A lány közelebb lépett, és vettem a bátorságot, hogy én is feltérképezzem. Csinos volt, fiatal, szép arcú és ellenséges. Továbbra sem szólt egy szót sem, én meg azon filóztam, hogy talán bekerültem abba a celebszívatós műsorba, de gyorsan elvetettem az ötletet, mivel egyáltalán nem voltam celeb.

– Zárva vagyok, szóval gyorsan nyögd ki, mit szeretnél.

Csípőjével a pult másik oldalának dőlt, és közelről nézett a szemembe. Lassan és számomra egészen vérfagyasztóan elmosolyodott, majd előhúzta a kezét a kabátja zsebéből.

Szent egek! Most lelő! Édes Istenkém, kérlek...

Aztán megláttam az iPhone-ját. Egy pillanat alatt beütötte a számkódot, majd felém fordította a képernyőt.

Amit ott láttam, az összetörte a szívemet.

A képen a lányt láttam szorosan egy fiúhoz bújni: arcukon mosoly, tekintetükben sejtelmes csillogás. És ez a fiú Dylan volt.

Összeraktam a kirakóst. Csak nem a barátnője állt előttem? És hogy talált meg?

A másodperc törtrésze alatt gondoltam át a dolgokat, kezdve azzal, hogy Tylernek is kétpercnyi Google használatba került, hogy rám és a boltomra bukkanjon, akkor miért lenne más ez a lány? Aztán ott volt a kép, amit ma posztoltam ki... Atyaég, biztos, hogy mindenki látta, és azóta ezen csámcsog a fél internet!

TE IDIÓTA SZERENCSÉTLEN!

Felnéztem a néma lány szemébe. Választ nem vártam, de fel kellett tennem a kérdést.

– Mit akarsz?

*Dylan*

Talán először ébredtem vidáman a forgatáson. Nem éreztem magam kialvatlannak, még ha tisztában is voltam vele, hogy a sötét karikák továbbra is ott húzódtak a szemem alatt, és a talpra állás is ugyanolyan nehéz lesz, mint máskor.

Nagyot nyújtóztam, és vártam, hogy megszólaljon Tyler ébresztője. Az utóbbi napokban mindig jó pár perccel a borzalmas csengés előtt keltem fel, a szervezetem valószínűleg realizálta, hogyha sokáig arra riadok fel, akkor előbb vagy utóbb szívrohamot, vagy agyvérzést kapok.

A tekintetem többször is a telefonom irányába tévedt, de úgy döntöttem, hogy még nem zaklatom Nastyát. Majd délután. Vagy ebédidőben. Esetleg egy kicsit előbb. Végül nagyot sóhajtva kipattantam az ágyból, és lerántottam a mobilomat a töltőről. Az óra szerint tíz percem volt, míg Tyler ordítva le nem zuhan a földre, úgyhogy halkan kislisszoltam a lakókocsiból, és mégis felhívtam Nastyát.

De ismét nem vette fel, amitől extragyors sebességgel szomorodtam el. Ki nem állhattam, hogy sosem érem el.

Hatalmas puffanás szűrődött ki a lakókocsiból, mire kénytelen voltam vigyorogva megrázni a fejem, és elfeledkezni Nastyáról. Becsúsztattam a pizsamanadrágom zsebébe a telefonom, és visszaindultam, hogy meggyőződjek róla; Tyler ezúttal sem halt bele az esésbe.

Igazán akkor keseredtem el, mikor Nastya még délután sem adott életjelet magáról, és akkor kezdtem el aggódni, mikor este sem történt semmi. Még egy SMS-t sem írt, nemhogy visszahívott volna.

– Hé, nyugi! Lehet, hogy... családi összejövetel van, vagy valami – mondta Tyler egyszer csak, mire én kérdőn rápillantottam. Ott ültünk a székünkben, sült krumplit majszolgatva, és figyeltük, amint Jeff éppen felvázol egy jelenetet az előtte álló új tagoknak. Még egyiknek sem sikerült megjegyeznem a nevét, pedig többen közülük már a forgatás kezdete óta itt voltak. – Vagy valami – tette hozzá ismét a biztonság kedvéért, mire én a szemem forgattam, és tovább nyomkodtam a telefonom. – Mi olyan érdekes, amiért megéri figyelmen kívül hagynod egy ilyen nagyszerű személyiséget, mint én?

– Unalmas Twitter posztok, többnyire. – Tyler durcásan összeráncolta a homlokát, én pedig már éppen azon voltam, hogy leteszek azokról az unalmas Twitter posztokról, mikor szembejött velem valami olyasmi, amire a legkevésbé sem voltam felkészülve.

Én és Nastya. Oké, ez még nem olyan meglepő. De a képet nem más posztolta, mint maga Nastya, a fotó szerint Facebookra. Gyorsan kiléptem Twitterről, és bejelentkeztem a másik közösségi portálra, a lehető legizgatottabban, de hiába frissítettem rá Nastya profiljára a hetvenedik alkalommal is, csak nem akart megjelenni az a fotó. Keserű arckifejezéssel betudtam a Photoshop tudományának, és zsebrevágtam a telóm.

– Mégiscsak jobb lett volna, ha inkább engem tisztelsz meg a figyelmeddel – jegyezte meg Tyler halkan, és igazat kellett adnom neki.

– Máskor figyelmeztess előbb. – Tyler rám mosolygott, majd visszafordult az éppen forgó jelenet felé, és látszólag elmélyülten figyelte, amint vérfarkasnak öltözött tinédzserek ugrálnak a kamera előtt. Hirtelen az egész roppant röhejesnek és értelmetlennek tűnt.

Ha azt hittem, a legrosszabb az, hogy Nastya figyelmen kívül hagy, akkor nagyot tévedtem. Mikor másnap felvette a telefont, arra vágytam, bárcsak ne tette volna.

– Mi van? – szólalt meg azonnal, és esélyt sem adva a válaszadásra folytatta. – Ne merészelj többet felhívni, megértetted? Nem érdekel, amit mondani akarsz, te sem érdekelsz. A legkevésbé sem!

– Mi? Nastya? Én vagyok az, Dylan – mondtam végül abban a hiszemben, hogy összetévesztett valakivel.

– Teljes mértékben tisztában vagyok vele, hogy ki vagy! – felelte még az előbbinél is felháborodottabban. – És örülnék, ha soha többé nem keresnél, seggfej!

Seggfej? Mi a franc?

– Nastya, mi bajod van? Részeg vagy? – kérdeztem talán túl elhamarkodottan. Talán.

– Hogy micsoda?! Már elnézést, de a legkevésbé sem vagyok részeg!

– Akkor lennél szíves elmagyarázni, mi a fészkes fene történik?

– Rohadj meg!

És bontotta a vonalat. Tátott szájjal meredtem a fokozatosan elfeketedő képernyőre, és valószínűleg még hosszú percekig folytattam volna ezt az értelmes tevékenységet, hacsak Tyler meg nem jelenik.

– Haver? – Tyler meglóbálta a kezét a tágra nyílt szemem előtt. – Jól vagy?

Lassan megráztam a fejem.

– Oké, kezdesz kiakasztani. Megöltél valakit? – A tekintete felcsillant, amivel hirtelen visszarántott a valóságba.

– Nem sokára magamat fogom – motyogtam még mindig igencsak sokkos állapotban.

– Na, jó, mi történt?

Én pedig vontatottan elmeséltem a beszélgetést vagy négyszer, mire Tyler elhitte, hogy ez tényleg megtörtént, majd pedig értetlenül vakargatni kezdte az állát.

– Tegnap is felhívtad – vette sorba a dolgokat, mire bólintottam. – Az előtt is, nekem kellett megállítanom téged abban, hogy fél másodpercenként küldj neki egy SMS-t arról az idióta könyvről.

Tyler várta a reakciómat; idáig minden alkalommal a könyv védelmére keltem, akárhányszor egy rossz szóval sújtotta, és ingerülten elmagyaráztam neki, hogy miért is olyan remek ez a történet. Most viszont nem tettem, még csak egy szúrós pillantással sem illettem a kijelentést.

– Húha, itt komoly gond van. – Tyler megvakarta a feje búbját, és nagyon úgy festett, mint aki erősen gondolkozik valami kiváló megoldáson, de végül csak ennyit nyögött ki: – ötletem sincs.

Ebből tudtam, hogy komoly gond van; ha Tyler nem tud előrukkolni valamivel, akkor az már veszett fejsze nyele.

– Adj neki időt – ajánlotta Tylert, mire én beletúrtam a hajamba.

– Mire? Hogy végiggondolja, mekkora seggfej vagyok? – támadtam vissza azonnal, mire ő védekezően felemelte két kezét maga elé.

– Hé, vissza azokkal az agarakkal!

– Mondd, mit csináljak – nyögtem ki végül, és kétségbeesetten ránéztem.

– Hát, te tipikusan az a személy vagy, aki rohan az után is, aki nem éri meg. Úgyhogy még egyszer megpróbálhatnád. – Tyler hátba veregetett.

– De te nem tennéd, igaz?

– Amennyire látom, minden ok nélkül rágott be rád, és taposott a földbe, szóval most haragszom rá. Senki nem bánthatja a legjobb barátomat! Legalábbis, ha nincs rá megfelelő magyarázata.

– Szóval, derítsem ki, mi baja.

Tyler határozottan bólintott, majd elhúzta a száját.

– Azért örülnék, ha kibékülnétek, a hajamnak jót tesz a samponja, és csak nála kapható ez a tökéletesség.