Óh, te jó ég, hogy mi milyen rosszak vagyunk... Jól lemaradtunk a frissel, nem is tudok mentségünkre felhozni semmit. De azért jó olvasást nektek! <3
*Nastya*
Dakota felvonta
a szemöldökét, ahogy rám nézett. Nem tetszett, amit a tekintetében láttam –
azt, hogy neki sem tetszik, amit rajtam lát.
– Ne csináld már
ezt! Még csak három nap telt el.
– Már három nap
telt el! – pontosítottam, miközben felmutattam a telefonom. – Látod? Egy nagy
semmi! Az a szemét megígérte, hogy ír, erre fel elfelejtett! Még egy apró
életjel sem érkezett felőle, ez...
– Nast –
sóhajtott fáradtan Dakota. – Dolgozik. Tudod, neki van rendes munkája...
– Tessék?! Azt
akarod mondani, hogy az én munkám nem rendes?
– Egy bioboltot
vezetsz. Ez sok minden, csak nem épp...
– Többet egyféle
krémet vagy csokoládékülönlegességet sem hozok neked abból a szimpla boltból!
Nem hiszem el, hogy ezzel sértegetsz, én komolyan...
– Nem tudnánk
visszatérni az eredeti témára? Dylan dolgozik, sorozatot forgat! Tudod, milyen
nagy dolog ez? Sőt, csodálatos! A lelkemet is eladnám érte, ha ott lehetnék.
– Akkor csak
rajta! – hajítottam felé a mobilt. – Kérdezd meg, hol járnak, és látogasd meg
őket! Nem kérem cserébe a lelkedet sem.
– Most miért
viselkedsz így? Mert nem hívott a lovagod? Nagy kaland!
Nem hittem el,
hogy azzal a Dakotával beszélek épp, aki néhány napja még szó szerint eldobta
az agyát attól, hogy Dylannel találkozgattam. Mintha kicserélték volna, más
üzemmódba váltott, és teljesen elvesztette a lelkesedését.
– Te is így
viselkednél, ha valaki tojna a fejedre, miután majdnem megcsókol, és hajnalban
megjelenik az ajtód előtt, hogy bocsánatot kérjen érte. Egyszerűen csak...
– Lépj túl
rajta, oké? Biztosan elfoglalt, és éppen azon okok miatt, amelyeket az előbb
felsoroltál, nem tojik a fejedre – magyarázta fájdalmasan unottan. Ha még a
legjobb barátnőmet is ennyire fárasztotta a kiborulásom, akkor valószínűleg
nagy baj lehet velem. Valamit sürgősen tennem kellett. Gondolatok pörögtek a
fejemben, vajon mit lehet csinálni egy átlagosnak tűnő, péntek estén? A buli
meg a mozi szóba sem jöhettek, valami sokkal extrémebb kellett. Amikor egy
perccel később eszembe jutott egy őrült ötlet, felcsillant a szemem. Dakota
azonnal észrevette a változást, és természetesen szóvá is tette.
– Most meg mi jutott
eszedbe?
– Öltözz ki,
mert randizni megyünk.
– Mi van? –
döbbent meg.
– Komolyan
beszélek. Van egy bár, ahol minden pénteken rapid randik vannak. Most szépen
elmegyünk, és idegenekkel fogunk ismerkedni.
– Te totálisan
megőrültél. Miért akarsz ilyesmibe belerángatni? Azt hittem, szerelmi bánatod
van!
– Ne merd így
nevezni! – néztem rá csúnyán. – Hívjuk inkább „valaminek.” És különben is, pont
emiatt a valami miatt megyünk el. Nem fogok ölbe tett kézzel ülni, és várni,
hogy valaki csupán akkor keressen fel, amikor kedve szottyan hozzá.
– Valami...
Valaki... Aha – biccentett. – Értem már.
– Inkább menj
készülődni! – szereltem le. – Mert ez az este fergeteges lesz.
Úgy kicsíptük
magunkat, mintha bálba készülnénk. Belőtt haj, tökéletes smink, csinos ruha,
sőt még magas sarkú is. A kényelmes farmer és pulcsi kombinációja után úgy
éreztem magam, mint Kendall Jenner a kifutón. Leintettünk egy taxit, és
mosolyogva száguldottunk keresztül a környéken. Dakotának időközben megjött a
kedve az estéhez, önfeledten nevetgélt, és folyamatosan lőtte a szelfiket az
autóban.
– Ezt most
felrakom az Instára. Megjelent a Facebookon is, így nem kell újra feltöltenem.
Hopp, már lájkolták is páran. Meg is jelöllek rajta.
Aha, oké. Úgy
tűnt, barátnőm tökéletesen elbeszélget magával is, nekem közbe sem kell
szólnom.
Amikor a taxi
megállt a bár előtt, fura érzés kerített hatalmába. Hirtelen izgatott lettem,
mintha itt, ma este találnám meg a nagy őt... Vagy – és ezért utáltam magam –,
bent találhatnám azt, akire valójában kíváncsi vagyok. Megráztam a fejem, és
megigazítottam a ruhámat. Nem fog letörni semmi, pláne nem ma. Dakotába karolva
léptem át a hely küszöbét, ahol egy cuki hoszteszsrác felírta a nevünket egy
lapra (az enyémmel rendesen megküzdött), és adott egy-egy számtáblát nekünk.
Dakota lett a tizenkettes, én a tizenhármas. Maradt még fél óránk a kezdésig, úgyhogy
átszambáztunk a bárrészlegre, és rendeltünk két italt. A mangós koktélok alig
tartalmaztak alkoholt, inkább a hangulat miatt kellettek. A csapos kis ernyőket
is tűzött bele, amitől nagyon exkluzív lett a kinézetük.
– Na, és mégis
mit vársz? Eljön a herceged?
– Fogd már be!
– Bocs –
kuncogott Dakota. – De még mindig alig tudom elhinni, hogy itt vagyunk. Mindig
az elcsépelt romantikus filmekben csinálnak ilyet, nem?
– Ebből az
elcsépelt, romantikus filmből mindjárt horrorfilm lesz, ha nem fejezed be! –
néztem rá sejtelmesen, a mosolyomat viszont alig tudtam lenyelni. A vigyorgás
és a keménykedés nem fér meg egymás mellett.
– Amúgy, ha már
hercegnők vagyunk, akkor én vagyok Elsa. Vagy Aranyhaj. Erről még nem
határoztam. Nehéz kérdés, nem?
– Te is a Nyálas
Eugénokra buksz, úgyhogy határozottan Aranyhaj vagy.
– Ne már! –
kerekedett el a szeme. – Ezt nem mondhatod komolyan!
– Bocs –
rázkódott a vállam a röhögéstől. – Egyébként én Jázmin vagyok.
– Óh, Aladdin –
sóhajtott fel, és szinte megint láttam magam előtt a hangulatjel-nézését. A
nagy, piros szívecskékkel. – Kár, hogy nem léteznek.
– Mhhmrmrr –
morogtam, egyetértésem jeléül.
Ez tényleg nagy
szívás.
Addig dumáltunk
nem létező pasikról, hogy letelt az a fél óra, ami a kezdésig még hátravolt. A
rendszert úgy alakították ki, hogy a hölgyek ültek az asztaloknál – enyém lett
a tizenhármas –, a férfiak pedig a szokásos három perc után eggyel arrébb
ültek. Még utoljára megigazítottam a hajamat, és kortyoltam a koktélomból,
bátorságot merítve belőle.
Valahol a
világban kell, hogy legyen egy herceg. Egy Aladdin, Eric, Szörnyeteg vagy
mindegy, hogyan nevezzük. Egy olyan srác, aki megérdemel minket, akit nem lehet
nem szeretni, és a legfőbb: aki nélkül az ember nem akar élni. Talán túl naiv
vagyok, hogy én még mindig erre várok? De hát mit is várhatnék, amikor Disneyn
nőttem fel... És ők elég magasra tették a mércét.
Rámosolyogtam a
velem szemben leülő szőkére, és egy pillanatra azt kívántam, bárcsak ne ő lenne
az. Amikor átvette a helyét egy barna, majd egy fekete, ugyanezt kívántam. Meg
akartam adni nekik az esélyt, amelyet érdemeltek, hogy bebizonyítsák, ők is
lehetnének hercegek, de nem sikerült kiverni a fejemből a gondolatot, hogy nem
őket akarom ott látni. Minden erőmmel tiltakoztam, nehogy elrabolják a
szívemet, és közben újra és újra eszembe jutott – mi van, ha már megtörtént? Mi
van, ha egy őzikebarna szempár úgy megbabonázott, hogy megőrültem?
És még csak fel
sem hívott.
*Dylan*
Hullafáradtan
estem bele a székembe, és azonnal habzsolni kezdtem az első kezem ügyébe kerülő
dolgot; valami szendvics volt, de nem is nagyon érdekelt, az elmúlt három óra
alaposan kikészített. Még vagy húsz-harminc perc erejéig koromsötétet jósoltak,
úgyhogy sietnem kellett, nehogy holnapra halasszák az utolsó pár éjszakai jelenetet.
Egy másodperccel
később Tyler vágta le magát mellém, majd pedig Holland. Mindketten úgy néztek
ki, mint akik még életükben nem láttak ágyat. Még csak két napja forgattunk, de
Jeff olyan remekül tervezte meg a dolgot, hogy minden nap minimum húsz órát
voltunk talpon.
– Hm – jegyezte
meg Tyler, mikor ő is tömni kezdte magát. Egy hasonlóan értelmes morranással
feleltem.
– Srácok, ez
totál kikészít engem – mondta Holland is, és lassan előcsomagolt valami
salátát. Inkább meg sem lepődtem, Holland előszeretettel akasztott ki minket
azzal, hogy gyakorlatilag semmit sem eszik. Saláta meg gyümölcs, ennyi.
– Még ezt a tíz
percet éljem túl, aztán többet fel nem kelek az ágyból – bizonygatta Tyler teli
szájjal.
– Figyelem, egy
perc, és folytatjuk! – Jeff éles hangjára legszívesebben sírva fakadtam volna. Mi a francért lettem én színész?
Az ébresztőóra
borzalmas csörgésére ébredtem, és hallottam, amint Tyler szinte lefordul az
ágyról ijedtségében. Mindig ezt csinálta.
– Oh, hogy
rohadna meg ez a... – És káromkodások színes sora után végre kikapcsolta a
fülsértő zajt. – Dyl? Fenn vagy?
– Az ágyon –
morogtam vissza.
– Mi?
– Fenn vagyok az
ágyon – egyszerűsítettem le neki, és kibújtam a takaró alól. Keserűen elhúztam
a számat, mikor megéreztem azt a roppan bűzt, ami a lakókocsiban terjengett. –
Nyisd ki az ablakot, vagy lábszagmérgezést kapok!
Tyler
készségesen követte az utasításomat, majd pedig elvonult fürödni. Én nyugodtan
fetrengtem az ágyban, egészen addig, amíg a felismerés belém nem hasított. Hirtelen
felültem, elkerekedett szemmel vetettem ki magam a takarókból, és eszeveszett
sebességgel keresni kezdtem a telefonomat.
– Ez nem lehet
igaz, ez nem lehet... – Azt hittem, mentem szétrobbanok dühömben. Ha valamit
tanítani tudnék, az a szétszórtság és feledékenység lenne.
– Te meg mit
művelsz? – kérdezte egyszer csak egy hang az ablakon kívülről, mire idegesen
odafordultam.
– Nem láttad a
mobilomat?
– Mi? Nem. Hogy
láttam volna? – Azzal továbbgyalogolt, én pedig nem fecséreltem rá több időt,
akkor éppen pont nem érdekelt, hogy mégis ki volt az.
– Hogy a fenébe
lehet az ilyesmit elfelejteni? – motyogtam ismét magamnak, és a következő
pillanatban a kezembe akadt az áhított kütyü.
Öt százalék,
közölte a telefonom nyersen, majd lejjebb vett a fényerőből. Nincs elég bajom, még
ez is le akar merülni!
Mindenesetre, a
lehető leggyorsabban tárcsáztam Nastyát, de a nyolcadik csöngés után sem
történt semmi, úgyhogy kelletlenül letettem.
Írok egy SMS-t, döntöttem el
magamban elszántan, és pötyögni kezdtem.
Találd ki, ki találta meg a mobilját? – Nem, Dylan, hagyd
abba a hazudozást.
Úgyhogy
kitöröltem.
Tetszik a stílusa, de Ivan egy idióta. – Nem, Dylan, arra
sem emlékszel már, mi történt az első oldalon abban a könyvben.
Úgyhogy ezt is
elvetettem.
A könyvre alig van időm, a forgatás szörnyű, várom, hogy
végre láthassalak. Dylan
És elküldtem.
Majd pedig –
azért csak finoman – hozzávágtam a pulthoz a telefonomat, és kedvetlenül
elterültem Tyler ágyán.
– Ekkora hülye
is csak én lehetek. – Azzal hasra fordultam, és úgy döntöttem, megfojtom magam
a paplanban.
Unottan
figyeltem, amint Ryan és Holland már vagy hatvanharmadszorra játsszák el
ugyanazt a jelenet, és egy idő után kinyitottam az ölemben pihenő könyvet.
Mihail Bulgakov – A Mester és Margarita hirdette nagy betűkkel az első oldal. Önkénytelenül is elmosolyodtam a
gondolatra, hogy Nastya hányszor olvashatta már el ezt, és hányszor lapozgathatott
így csak azért, hogy egy kicsit gyönyörködhessen benne. Még csak a közelemben
sem volt, de a gyomrom összerándult, és minden porcikám azt kívánta, bárcsak
ott lenne velem.
Boldogan olvasni
kezdtem, és alig tíz oldal után rájöttem, hogy mit is szeret annyira ebben a
történetben. Groteszk és szatirikus volt, élvezetes és remekül megírt. Rögtön
kedvem támadt elmondani neki, hogy mit gondolok róla, de két dolog megállított
benne; (egy) a telefonom akkumulátora alig két órája feladta, a töltőt meg nem
találtam, (kettő) nem akartam túl szánalmasnak tűnni, és fél percenként
üzeneteket küldözgetni. Szóval veszteg maradtam, és fél fülel hallgattam, amint
Jeff hatvannegyedszerre is elmagyarázza Ryannek és Hollandnek, hogy mit is
kellene csinálniuk.
– Asszem’ ezt
kerested! – Tyler vigyorogva hozzám vágott valami fekete madzagot, és azonnal
felderült az arcom, mikor megláttam, mi az. A telefontöltőm. – Amúgy Jeff
elengedett? – kérdezte, és kinyitotta a lakókocsi ajtaját.
– Mint látod –
mutattam végig magamon. – Már rég halott lennék, ha szabad akaratomból jöttem
volna el. Amúgy meg kösz, megmentetted az életemet.
– Nincs mit –
felelte biccentve, és láttam rajta, hogy megpróbál úgy tenni, mintha nem
érdekelné, miért volt olyan sürgősen szükségem a mobilomra.
– Nastya –
magyaráztam meg gyorsan.
– Áh. Már azt
hittem, elfelejtetted.
– El is... –
Idegesen beletúrtam a hajamba, miközben kerestem egy konnektort, hogy minél
előbb megnézhessem, válaszolt-e.
– Hát, oké. Bár
nem tudom, hogy hoztad össze – jegyezte meg egy kissé bíráló hangsúllyal, mire
én kérdőn felé fordultam. – Nem akarom, hogy ezt is elbaszd.
A szavai
kegyetlenül fájtak, és inkább nem válaszoltam, de azért tisztában voltam azzal,
hogy teljesen igaza van, és hogy komolyan kellene vennem ezt. Valamit, végre.
Ha már ezelőtt semmit sem sikerült.
Aztán a
következő hátba szúrás Nastyától érkezett:
Oké.
Ennyi – ennyit
válaszolt. Pontosan tudta, mi fáj a legjobban; ha nem ignorál, hanem burkoltan
közli, hogy nem kíváncsi rám. És be kellett látnom, hogy megérdemeltem a
dolgot.
– Helyre fogom
hozni – jelentettem ki, mire Tyler halványan elmosolyodott, és vállon
veregetett.
– Nagyon
ajánlom! Mi a terv?
– Öhm... felhívom.
Tyler elhúzta a száját, jelezve, hogy talán nem ez a
legjobb megoldás.
– Miért, mi más
ölteted van?! – Mérgesen felhúztam az orromat, az ő arcán azonban hatalmas
mosoly terült szét. – Mi forog abban a kicsi fejedben, Tyler Posey?
– Majd meglátod,
gyere velem – azzal kirángatott a kocsiból.
Te jó ég,ma találtam meg ezt a blogot,de egy óra alatt végig is olvastam...egyszerűen imádom:) nagyon királyak vagytok :D
VálaszTörlésKöszönjük szépen! :) Elvetemültek vagyunk, ez tény :))) És még élvezzük is!
Törlés