2016. december 9.

Nyolcadik rész

Óh, te jó ég, hogy mi milyen rosszak vagyunk... Jól lemaradtunk a frissel, nem is tudok mentségünkre felhozni semmit. De azért jó olvasást nektek! <3


*Nastya*

Dakota felvonta a szemöldökét, ahogy rám nézett. Nem tetszett, amit a tekintetében láttam – azt, hogy neki sem tetszik, amit rajtam lát.
– Ne csináld már ezt! Még csak három nap telt el.
– Már három nap telt el! – pontosítottam, miközben felmutattam a telefonom. – Látod? Egy nagy semmi! Az a szemét megígérte, hogy ír, erre fel elfelejtett! Még egy apró életjel sem érkezett felőle, ez...
– Nast – sóhajtott fáradtan Dakota. – Dolgozik. Tudod, neki van rendes munkája...
– Tessék?! Azt akarod mondani, hogy az én munkám nem rendes?
– Egy bioboltot vezetsz. Ez sok minden, csak nem épp...
– Többet egyféle krémet vagy csokoládékülönlegességet sem hozok neked abból a szimpla boltból! Nem hiszem el, hogy ezzel sértegetsz, én komolyan...
– Nem tudnánk visszatérni az eredeti témára? Dylan dolgozik, sorozatot forgat! Tudod, milyen nagy dolog ez? Sőt, csodálatos! A lelkemet is eladnám érte, ha ott lehetnék.
– Akkor csak rajta! – hajítottam felé a mobilt. – Kérdezd meg, hol járnak, és látogasd meg őket! Nem kérem cserébe a lelkedet sem.
– Most miért viselkedsz így? Mert nem hívott a lovagod? Nagy kaland!
Nem hittem el, hogy azzal a Dakotával beszélek épp, aki néhány napja még szó szerint eldobta az agyát attól, hogy Dylannel találkozgattam. Mintha kicserélték volna, más üzemmódba váltott, és teljesen elvesztette a lelkesedését.
– Te is így viselkednél, ha valaki tojna a fejedre, miután majdnem megcsókol, és hajnalban megjelenik az ajtód előtt, hogy bocsánatot kérjen érte. Egyszerűen csak...
– Lépj túl rajta, oké? Biztosan elfoglalt, és éppen azon okok miatt, amelyeket az előbb felsoroltál, nem tojik a fejedre – magyarázta fájdalmasan unottan. Ha még a legjobb barátnőmet is ennyire fárasztotta a kiborulásom, akkor valószínűleg nagy baj lehet velem. Valamit sürgősen tennem kellett. Gondolatok pörögtek a fejemben, vajon mit lehet csinálni egy átlagosnak tűnő, péntek estén? A buli meg a mozi szóba sem jöhettek, valami sokkal extrémebb kellett. Amikor egy perccel később eszembe jutott egy őrült ötlet, felcsillant a szemem. Dakota azonnal észrevette a változást, és természetesen szóvá is tette.
– Most meg mi jutott eszedbe?
– Öltözz ki, mert randizni megyünk.
– Mi van? – döbbent meg.
– Komolyan beszélek. Van egy bár, ahol minden pénteken rapid randik vannak. Most szépen elmegyünk, és idegenekkel fogunk ismerkedni.
– Te totálisan megőrültél. Miért akarsz ilyesmibe belerángatni? Azt hittem, szerelmi bánatod van!
– Ne merd így nevezni! – néztem rá csúnyán. – Hívjuk inkább „valaminek.” És különben is, pont emiatt a valami miatt megyünk el. Nem fogok ölbe tett kézzel ülni, és várni, hogy valaki csupán akkor keressen fel, amikor kedve szottyan hozzá.
– Valami... Valaki... Aha – biccentett. – Értem már.
– Inkább menj készülődni! – szereltem le. – Mert ez az este fergeteges lesz.

Úgy kicsíptük magunkat, mintha bálba készülnénk. Belőtt haj, tökéletes smink, csinos ruha, sőt még magas sarkú is. A kényelmes farmer és pulcsi kombinációja után úgy éreztem magam, mint Kendall Jenner a kifutón. Leintettünk egy taxit, és mosolyogva száguldottunk keresztül a környéken. Dakotának időközben megjött a kedve az estéhez, önfeledten nevetgélt, és folyamatosan lőtte a szelfiket az autóban.
– Ezt most felrakom az Instára. Megjelent a Facebookon is, így nem kell újra feltöltenem. Hopp, már lájkolták is páran. Meg is jelöllek rajta.
Aha, oké. Úgy tűnt, barátnőm tökéletesen elbeszélget magával is, nekem közbe sem kell szólnom.
Amikor a taxi megállt a bár előtt, fura érzés kerített hatalmába. Hirtelen izgatott lettem, mintha itt, ma este találnám meg a nagy őt... Vagy ­– és ezért utáltam magam –, bent találhatnám azt, akire valójában kíváncsi vagyok. Megráztam a fejem, és megigazítottam a ruhámat. Nem fog letörni semmi, pláne nem ma. Dakotába karolva léptem át a hely küszöbét, ahol egy cuki hoszteszsrác felírta a nevünket egy lapra (az enyémmel rendesen megküzdött), és adott egy-egy számtáblát nekünk. Dakota lett a tizenkettes, én a tizenhármas. Maradt még fél óránk a kezdésig, úgyhogy átszambáztunk a bárrészlegre, és rendeltünk két italt. A mangós koktélok alig tartalmaztak alkoholt, inkább a hangulat miatt kellettek. A csapos kis ernyőket is tűzött bele, amitől nagyon exkluzív lett a kinézetük.
– Na, és mégis mit vársz? Eljön a herceged?
– Fogd már be!
– Bocs – kuncogott Dakota. – De még mindig alig tudom elhinni, hogy itt vagyunk. Mindig az elcsépelt romantikus filmekben csinálnak ilyet, nem?
– Ebből az elcsépelt, romantikus filmből mindjárt horrorfilm lesz, ha nem fejezed be! – néztem rá sejtelmesen, a mosolyomat viszont alig tudtam lenyelni. A vigyorgás és a keménykedés nem fér meg egymás mellett.
– Amúgy, ha már hercegnők vagyunk, akkor én vagyok Elsa. Vagy Aranyhaj. Erről még nem határoztam. Nehéz kérdés, nem?
– Te is a Nyálas Eugénokra buksz, úgyhogy határozottan Aranyhaj vagy.
– Ne már! – kerekedett el a szeme. – Ezt nem mondhatod komolyan!
– Bocs – rázkódott a vállam a röhögéstől. – Egyébként én Jázmin vagyok.
– Óh, Aladdin – sóhajtott fel, és szinte megint láttam magam előtt a hangulatjel-nézését. A nagy, piros szívecskékkel. – Kár, hogy nem léteznek.
– Mhhmrmrr – morogtam, egyetértésem jeléül.
Ez tényleg nagy szívás.
Addig dumáltunk nem létező pasikról, hogy letelt az a fél óra, ami a kezdésig még hátravolt. A rendszert úgy alakították ki, hogy a hölgyek ültek az asztaloknál – enyém lett a tizenhármas –, a férfiak pedig a szokásos három perc után eggyel arrébb ültek. Még utoljára megigazítottam a hajamat, és kortyoltam a koktélomból, bátorságot merítve belőle.
Valahol a világban kell, hogy legyen egy herceg. Egy Aladdin, Eric, Szörnyeteg vagy mindegy, hogyan nevezzük. Egy olyan srác, aki megérdemel minket, akit nem lehet nem szeretni, és a legfőbb: aki nélkül az ember nem akar élni. Talán túl naiv vagyok, hogy én még mindig erre várok? De hát mit is várhatnék, amikor Disneyn nőttem fel... És ők elég magasra tették a mércét.
Rámosolyogtam a velem szemben leülő szőkére, és egy pillanatra azt kívántam, bárcsak ne ő lenne az. Amikor átvette a helyét egy barna, majd egy fekete, ugyanezt kívántam. Meg akartam adni nekik az esélyt, amelyet érdemeltek, hogy bebizonyítsák, ők is lehetnének hercegek, de nem sikerült kiverni a fejemből a gondolatot, hogy nem őket akarom ott látni. Minden erőmmel tiltakoztam, nehogy elrabolják a szívemet, és közben újra és újra eszembe jutott – mi van, ha már megtörtént? Mi van, ha egy őzikebarna szempár úgy megbabonázott, hogy megőrültem?
És még csak fel sem hívott.

*Dylan*

Hullafáradtan estem bele a székembe, és azonnal habzsolni kezdtem az első kezem ügyébe kerülő dolgot; valami szendvics volt, de nem is nagyon érdekelt, az elmúlt három óra alaposan kikészített. Még vagy húsz-harminc perc erejéig koromsötétet jósoltak, úgyhogy sietnem kellett, nehogy holnapra halasszák az utolsó pár éjszakai jelenetet.
Egy másodperccel később Tyler vágta le magát mellém, majd pedig Holland. Mindketten úgy néztek ki, mint akik még életükben nem láttak ágyat. Még csak két napja forgattunk, de Jeff olyan remekül tervezte meg a dolgot, hogy minden nap minimum húsz órát voltunk talpon.
– Hm – jegyezte meg Tyler, mikor ő is tömni kezdte magát. Egy hasonlóan értelmes morranással feleltem.
– Srácok, ez totál kikészít engem – mondta Holland is, és lassan előcsomagolt valami salátát. Inkább meg sem lepődtem, Holland előszeretettel akasztott ki minket azzal, hogy gyakorlatilag semmit sem eszik. Saláta meg gyümölcs, ennyi.
– Még ezt a tíz percet éljem túl, aztán többet fel nem kelek az ágyból – bizonygatta Tyler teli szájjal.
– Figyelem, egy perc, és folytatjuk! – Jeff éles hangjára legszívesebben sírva fakadtam volna. Mi a francért lettem én színész?

Az ébresztőóra borzalmas csörgésére ébredtem, és hallottam, amint Tyler szinte lefordul az ágyról ijedtségében. Mindig ezt csinálta.
– Oh, hogy rohadna meg ez a... – És káromkodások színes sora után végre kikapcsolta a fülsértő zajt. – Dyl? Fenn vagy?
– Az ágyon – morogtam vissza.
– Mi?
– Fenn vagyok az ágyon – egyszerűsítettem le neki, és kibújtam a takaró alól. Keserűen elhúztam a számat, mikor megéreztem azt a roppan bűzt, ami a lakókocsiban terjengett. – Nyisd ki az ablakot, vagy lábszagmérgezést kapok!
Tyler készségesen követte az utasításomat, majd pedig elvonult fürödni. Én nyugodtan fetrengtem az ágyban, egészen addig, amíg a felismerés belém nem hasított. Hirtelen felültem, elkerekedett szemmel vetettem ki magam a takarókból, és eszeveszett sebességgel keresni kezdtem a telefonomat.
– Ez nem lehet igaz, ez nem lehet... – Azt hittem, mentem szétrobbanok dühömben. Ha valamit tanítani tudnék, az a szétszórtság és feledékenység lenne.
– Te meg mit művelsz? – kérdezte egyszer csak egy hang az ablakon kívülről, mire idegesen odafordultam.
– Nem láttad a mobilomat?
– Mi? Nem. Hogy láttam volna? – Azzal továbbgyalogolt, én pedig nem fecséreltem rá több időt, akkor éppen pont nem érdekelt, hogy mégis ki volt az.
– Hogy a fenébe lehet az ilyesmit elfelejteni? – motyogtam ismét magamnak, és a következő pillanatban a kezembe akadt az áhított kütyü.
Öt százalék, közölte a telefonom nyersen, majd lejjebb vett a fényerőből. Nincs elég bajom, még ez is le akar merülni!
Mindenesetre, a lehető leggyorsabban tárcsáztam Nastyát, de a nyolcadik csöngés után sem történt semmi, úgyhogy kelletlenül letettem.
Írok egy SMS-t, döntöttem el magamban elszántan, és pötyögni kezdtem.
Találd ki, ki találta meg a mobilját? – Nem, Dylan, hagyd abba a hazudozást.
Úgyhogy kitöröltem.
Tetszik a stílusa, de Ivan egy idióta. – Nem, Dylan, arra sem emlékszel már, mi történt az első oldalon abban a könyvben.
Úgyhogy ezt is elvetettem.
A könyvre alig van időm, a forgatás szörnyű, várom, hogy végre láthassalak. Dylan
És elküldtem.
Majd pedig – azért csak finoman – hozzávágtam a pulthoz a telefonomat, és kedvetlenül elterültem Tyler ágyán.
– Ekkora hülye is csak én lehetek. – Azzal hasra fordultam, és úgy döntöttem, megfojtom magam a paplanban.

Unottan figyeltem, amint Ryan és Holland már vagy hatvanharmadszorra játsszák el ugyanazt a jelenet, és egy idő után kinyitottam az ölemben pihenő könyvet.
Mihail Bulgakov – A Mester és Margarita hirdette nagy betűkkel az első oldal. Önkénytelenül is elmosolyodtam a gondolatra, hogy Nastya hányszor olvashatta már el ezt, és hányszor lapozgathatott így csak azért, hogy egy kicsit gyönyörködhessen benne. Még csak a közelemben sem volt, de a gyomrom összerándult, és minden porcikám azt kívánta, bárcsak ott lenne velem.
Boldogan olvasni kezdtem, és alig tíz oldal után rájöttem, hogy mit is szeret annyira ebben a történetben. Groteszk és szatirikus volt, élvezetes és remekül megírt. Rögtön kedvem támadt elmondani neki, hogy mit gondolok róla, de két dolog megállított benne; (egy) a telefonom akkumulátora alig két órája feladta, a töltőt meg nem találtam, (kettő) nem akartam túl szánalmasnak tűnni, és fél percenként üzeneteket küldözgetni. Szóval veszteg maradtam, és fél fülel hallgattam, amint Jeff hatvannegyedszerre is elmagyarázza Ryannek és Hollandnek, hogy mit is kellene csinálniuk.

– Asszem’ ezt kerested! – Tyler vigyorogva hozzám vágott valami fekete madzagot, és azonnal felderült az arcom, mikor megláttam, mi az. A telefontöltőm. – Amúgy Jeff elengedett? – kérdezte, és kinyitotta a lakókocsi ajtaját.
– Mint látod – mutattam végig magamon. – Már rég halott lennék, ha szabad akaratomból jöttem volna el. Amúgy meg kösz, megmentetted az életemet.
– Nincs mit – felelte biccentve, és láttam rajta, hogy megpróbál úgy tenni, mintha nem érdekelné, miért volt olyan sürgősen szükségem a mobilomra.
– Nastya – magyaráztam meg gyorsan.
– Áh. Már azt hittem, elfelejtetted.
– El is... – Idegesen beletúrtam a hajamba, miközben kerestem egy konnektort, hogy minél előbb megnézhessem, válaszolt-e.
– Hát, oké. Bár nem tudom, hogy hoztad össze – jegyezte meg egy kissé bíráló hangsúllyal, mire én kérdőn felé fordultam. – Nem akarom, hogy ezt is elbaszd.
A szavai kegyetlenül fájtak, és inkább nem válaszoltam, de azért tisztában voltam azzal, hogy teljesen igaza van, és hogy komolyan kellene vennem ezt. Valamit, végre. Ha már ezelőtt semmit sem sikerült.
Aztán a következő hátba szúrás Nastyától érkezett:
Oké.
Ennyi – ennyit válaszolt. Pontosan tudta, mi fáj a legjobban; ha nem ignorál, hanem burkoltan közli, hogy nem kíváncsi rám. És be kellett látnom, hogy megérdemeltem a dolgot.
– Helyre fogom hozni – jelentettem ki, mire Tyler halványan elmosolyodott, és vállon veregetett.
– Nagyon ajánlom! Mi a terv?
– Öhm... felhívom.
Tyler elhúzta a száját, jelezve, hogy talán nem ez a legjobb megoldás.
– Miért, mi más ölteted van?! – Mérgesen felhúztam az orromat, az ő arcán azonban hatalmas mosoly terült szét. – Mi forog abban a kicsi fejedben, Tyler Posey?
– Majd meglátod, gyere velem – azzal kirángatott a kocsiból.

2 megjegyzés:

  1. Te jó ég,ma találtam meg ezt a blogot,de egy óra alatt végig is olvastam...egyszerűen imádom:) nagyon királyak vagytok :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönjük szépen! :) Elvetemültek vagyunk, ez tény :))) És még élvezzük is!

      Törlés