Hetedik rész

*Nastya*

Hogy végződhet katasztrófával minden egyes jól induló próbálkozásom? Hogyan? Mégis, mit vétettem én, hogy vagy vészesen beégek a pasik előtt, vagy ők nem hívnak többször, vagy annyira undokul viselkednek, hogy legszívesebben megfojtanám őket egy kanál vízben? Borzalmasak! Mindegyik borzalmas!

Egész este pufogtam magamban. Volt egy belső hang, ami folyamatosan azt súgta, sétáljak el, ne vegyem fel a telefont – és az isten szerelmére –, még véletlenül se keressem a kapcsolatot Vele. A nagybetűs IDIÓTÁVAL. Akinek a párja természetesen én vagyok, a másik IDIÓTA, mert mindent félredobtam, és mégis a fülembe duruzsoló hangra hallgattam. Nem kellett volna.

Ki látott már ennyire gáz meccsnézős randit? Katasztrófa volt. A nyakába borítottam az üdítőmet! Meg akart csókolni, én meg beparáztam – nehogy valami véletlenül simán menjen.

Addig-addig pörögtem ezen, hogy álomba szenderültem. A tévé haloványan derengő fénye volt az utolsó, amit még láttam. Éppen a Mets meccs legemlékezetesebb pillanatait mutatták vissza.

Bárki bármit gondol, nem kellemes arra ébredni, hogy valaki kopog az ajtón. Túl sok filmben láttam már hasonló jelenetet, így amikor kinyílt a szemem, rögtön a legrosszabbra gondoltam. Lábujjhegyen a bejárathoz lopakodtam, miközben tekintetemmel a telefonomat kutattam. Vajon hol lehet? Ha hívni kell a zsarukat, csak néhány másodpercem lesz...

A finom kopogás tovább folytatódott. Megpróbáltam kilesni az ablakon, ám semmit sem láttam. Vettem egy mély levegőt, és elszánt hangon rákérdeztem:

– Ki van ott?

– Szia, én – hallatszott a halk felelet.

– Ki „én”?

– Ahh, Dylan – sóhajtott. – Felébresztettelek?

– Hajnali fél ötkor? Á, dehogy. Éppen a pohárkészleteimet fényesítgettem.

– Ez most humor volt?

– Nem! Mit akarsz itt? – Egyik kezemmel az arcomat masszíroztam, mintha gyurmából lenne, és valami elfogadható képre formálhatnám; másikkal végigszántottam a hajamon, és kifésültem a legnagyobb gubancokat.

– El akartam köszönni. Mindjárt megyek a reptérre. Beengedsz?

... úgy érted, a kupis lakásomba, ahol legalább egy hete nem takarítottam, a fejemmel, ami leginkább egy zombifilm statisztájához hasonlít? Hogyne!

– Öhm... – Hirtelen azt sem tudtam, hova kapjak. – Várj egy percet.

– Itt kint?

– Ott kint!

A lehető leggyorsabban bevágódtam a fürdőbe, megmostam az arcom, és míg fél kézzel fogat mostam, a másikkal megfésülködtem. Így kell ezt.

Lassítottam a mozdulataimon, amikor visszaértem az ajtóhoz. Elővettem a legtermészetesebb arcomat, és apatikus nyugalommal néztem Dylanre. Valahol megnyugtatott, sőt elégedettséggel töltött el, hogy ő is ugyanolyan fáradtnak és nyúzottnak látszott, mint én.

– Miben segíthetek?

Hitetlenkedve mért végig, mintha még sosem látott volna.

– Mi van? – kérdeztem ezúttal kevésbé kifinomultan.

Dylan erre már nem zavartatta magát, lazán besétált a lakásomba, és nyugodtan körülnézett. Annak mondjuk örültem, hogy nem kommentálta semmivel a látványt.

– Hogy vagy?

– Ezért utaztál majdnem fél órát, hogy megkérdezd? Legközelebb küldj SMS-t! És a JFK a másik irányba van.

– Igazából azért jöttem ide, mert bocsánatot akartam kérni, és azt nem valami fasza dolog SMS-ben tenni.

Hatásos nyitány volt, az szent, válaszolni sem tudtam rá. Hagytam, Dylan hadd folytassa, és addig kihasználtam az alkalmat, hogy legeltessem rajta a szemem. Jól nézett ki. A kellemes illatáról meg már ne is beszéljünk.

– Nem kellett volna azt tennem, amit, tudod... – fogalmazott óvatosan. – Teljesen jogosan fürdettél meg a Sprite-odban. Ezt tegnap nem ismertem volna be, de igazad volt.

Hümmögtem. Képes meglepetéseket okozni.

– Mondanál valamit végre? Jó lenne, ha nem kéne ezt az egészet megismételnem. Így is elég kínos.

– És?

– ÉS?

– Mit vársz most tőlem?

– Egy normális választ, mondjuk?

– Ez egy normális válasz. Oké, bocsánatot kértél, de ettől még nem lesz a kapcsolatunk sokkal jobb.

– Aha – bólintott. – Értem. Szóval elnézést lehet kérni, de teljességgel felesleges, mert akkora bűnt követtem el, hogy csak na. Hát ez nevetséges.

– Most megint veszekedni akarsz? – sóhajtottam.

– Nem, dehogy! Próbálom rendbe hozni a dolgot, csak te egy cseppnyi érdeklődést sem mutatsz, és így elég nehéz dolgom van.

– Hát, bocs, hogy nem ájulok el a dumádtól.

– Van egyáltalán valami, amitől te elájulsz? – kérdezett vissza csípőből.

– Van. Könyvnek hívják.

– Aha, értem. És mi a kedvenced?

– A Mester és Margarita.

– Az nem valami orosz?

Felvontam a szemöldökömet.

– Óhh, ja, persze – rázta meg a fejét. – Bocs. Szóval A Mester és...

– Margarita.

– Igen, ő. Ha elolvasom ezt a könyvet, akkor megértem, miért a kedvenced? – ráncolta a homlokát.

– Biztosan. De ne miattam olvasd el, hanem azért, mert fantasztikus. Vagy mert egy klasszikus. Vagy mert az alapműveltséghez tartozik...

– Uh, ez fájt! – mosolyodott el végre először azóta, hogy betoppant. – Szóval azt állítod, hogy nem vagyok művelt? Pedig olvasok ám könyveket!

– Mit olvastál utoljára?

– A Halálkúrát.

– És az mégis mi? – fontam keresztbe a kezem a mellkasomon. – Még életemben nem hallottam róla.

Dylan úgy tett, mint aki épp szörnyülködik.

– Ne már, Nastya! Pedig ez hozzátartozik az alapműveltséghez! – utánozott elvékonyított hangon, és amikor látta, hogy összeszűkül a szemem, visszafogta magát. Megint elmosolyodott. – James Dashner írta, az Útvesztő trilógiájának...

– Ácsi-ácsi. Amikor azt mondtam, „könyv”, nem forgatókönyvre gondoltam!

– Tudom, ezt valóban elolvastam.

– Ja, de csak azért, mert te játszod a főszerepet, nem? Munkaköri kötelességed volt, gondolom – vontam vállat flegmán. Dylannek ez nem esett jól, az arcára volt írva. Na, most egy-egy az oroszos beszólása miatt!

– Hékás! Ne sértegess! Most azt hiszem, megyek, és gyorsan beszerzem ezt A Mestert valahol, mielőtt felszállok a gépre. Majd üzenek, ha végeztem vele.

– Ha megígéred, hogy úgy vigyázol rá, mint a két szemedre, akkor kölcsönadom. De ha nem... ­– fenyegettem meg keresztapásan, majd elindultam a nappali legszélesebb falát betöltő, roskadásig megpakolt könyvespolcig.

– Oké, de ugye nem oroszul van?

Megpördültem, visszanéztem Dylanre. A szeme csillogott, a szája sarka megrándult az elfojtott mosolytól.

– Hékás, ne sértegess! – dobtam vissza a labdát, mire felnevetett.

Hamar megtaláltam a kötetet, melyet kitűnő állapotban őrizgettem. Annak ellenére, hogy minden évben újraolvastam, semmi sem látszott rajta.

– Ez ilyen hosszú? – döbbent meg Dylan.

– Ha egy könyv jó, azt kívánod, bár sose érne véget.

– Ja, de ha meg rossz, akkor szó szerint sose lesz vége.

Ezúttal én nevettem fel, hangom betöltötte a csendes helyiséget. Dylan szeme elidőzött rajtam, és láttam, milyen tétován álldogál velem szemben.

– Ideje indulnom. Egyelőre még nem tudom, mikor jövök legközelebb.

Ez azon nyomban letörte a jókedvemet. Hogy lehet úgy elmenni, hogy az ember ne tudja, mikor tér haza legközelebb? Valamit láthatott a tekintetemben, mert közelebb lépett, és tétován magához ölelt néhány másodpercre. Először lesokkolt a dolog, de amint sikerült túltennem magam rajta, visszaöleltem. Beszívtam az illatát a pulcsijából, és felsajdult bennem a gondolat, hogy hiányozni fog.

– Majd írok ­– ígérte meg, mielőtt elengedett.

– És vigyázol a könyvemre – egészítettem ki.

– Mint a két szememre, tudom – mondta búcsúzóul, mielőtt kifordult az ajtón, és beszállt az út szélén parkoló kocsiba, amely egészen a reptérig vitte őt.

*Dylan*

A repülőn végig magamnál tartottam a könyvet, hátha Tylernek olyan remek ötlete támad, miszerint inkább alszik, és bekussol, de csak nem akart jönni az isteni szikra szegénynek. Szóval az úton őt hallgattam, vagy éppen a másik oldalamon ülő Sprayberryt. Szerencsétlen kissé nehezen illeszkedett be, így a szereplőgárda minden alkalmat megragadott rá, hogy segítsen neki. Aranyos figura volt, egy kicsit emlékeztetett Thomas Brodie-Sangsterre, aki szintén igencsak passzívan állt hozzá először az ismerkedéshez.

– Figyelsz te rám egyáltalán?! – fakadt ki Tyler egyszer csak, amire felkaptam a fejem, mivel valljuk be, az ülés mintázata határozottan izgalmasnak ígérkezett abban a pillanatban. – Éppen arról pofázok, hogy komolyan el kellene venned ezt a Nastyát, esküszöm, a samponja csodát tett a hajammal!

Érdektelenül végigmértem fekete tincseit, és megvontam a vállamat.

– Ha azt mondod, ronda, azzal Nastyát sérted meg! – szólalt meg, mielőtt akár kinyithattam volna a számat, hogy valami szarkasztikus megjegyzést vágjak hozzá.

– Szerintem tök jól dúsítja – jegyezte meg Spayberry a másik oldalról, és elismerően bólogatott, mire Tyler büszkén kihúzta magát.

– Na, látod, tesó? Valaki értékeli itt a szépet.

És ez így ment még négy óráig.

Végül elaludtam, és csak akkor ébredtem fel, mikor egy nyers hang felhívta a figyelmünket, hogy kapcsoljuk be az öveket leszállásnál. Áthajoltam Tyleren, és kinéztem az ablakon; Los Angeles repülőtere még mindig ugyanolyan barátságtalanul szürke volt, de a távolban halvány fények derengtek, a belváros nyüzsgő forgatagáé.

Önkénytelenül is elmosolyodtam, és akármennyire is szívesen lettem volna akkor valahol egészen máshol – Nastyával, khm –, Los Angeles azonnal felélesztette benne a gyermeteg izgatottságot.

 A repülőtér előtt már várt minket egy autó, melynek egy ötvenes éveiben járó férfi lazán nekitámaszkodott. Sötétkék táblával állt ott, amire hatalmas fehér betűkkel a következőt mázolták: Hercegnő, Szeplőcske és Béta.

Jeffnek mindig sikerült eszméletlenül nem vicces, de számára igencsak szórakoztató nevekkel előállnia. Mégsem írhatták ki, hogy Teen Wolf Cast vagy Tyler Posey, meg ilyesmik. Gyorsan megtalálnának minket a rajongók.

Nem mintha így nem tették volna; a New York-i reptéren hatszor kapcsoltak le minket, a Los Angeles-in pedig még csak háromszor, úgyhogy erősen reménykedtem benne, a kocsi és a köztünk lévő négy méter megtételét senki sem tervezi meghiúsítani.

Senki sem tervezte.

Úgyhogy nyugodtan bepakoltuk a csomagjainkat, amíg a sofőr kivigyorogta magát azon, hogy hé, ezek a becenevek tényleg illenek rájuk. Hát, ja, nem tehet róla az ember, ha hatszázharmincnyolc szeplővel születik.

Igazság szerint nem tudtuk, hogy ebben az évben mégis hol fogjuk kezdeni a forgatást, nekünk csak kiadták a forgatókönyvet, aztán nagy ívben tettek ránk. Legtöbbször az első nap tudtuk meg, hogy egy sivatagba készülnek-e elkalauzolni minket, vagy egy aranyos kis mocsárba. Egyik sem sült el túl jól legutóbb, úgyhogy reménykedtem benne, hogy ezúttal, amikor a karakterünk valami erdőben kóborol majd, azt stúdióban belül teszi egy jó kis green-screennel.

Szép álom, Dylan.

– Mi az a könyv amúgy, amit ennyire szorongatsz? – kérdezte Tyler, mikor kihajtottunk a reptér területéről.

– Jé, téged más is érdekel magadon kívül? – A szarkasztikus feleletemre összeszűkült a szeme, és durcásan elfordult az ablak irányába. – Nastya adta.

– Most már nem érdekel – vágta rá morcosan, és nekinyomta az orrát az ablaküvegnek. Hogy sikerült nekem ilyen legjobb barátot választanom? Hogy?!

– Ez a kedvenc könyve, és idézem, elájul tőle – vallottam be mégis, mire ő érdeklődve felém sandított. – Igen, reggel meglátogattam – válaszoltam meg a tekintetében megfogalmazódott kérdést.

– Szóval ezért nem jöttél velem! Hah!

– Velünk – tette hozzá Sprayberry félénken.

– Velünk – legyintett Tyler. – Én meg azt gondoltam, hogy sztriptíz bárt alapítottál nélkülem. Szépek vagyunk!

– Tyler, Nastya adott nekem egy remek tanácsot ilyen időkre. – Tyler felvonta a szemöldökét, mikor hatásszünetet tartottam. – Akkor inkább ne gondolkozz.

Ugyanazt a lakókocsit kaptuk meg Tylerrel, mint tavaly, csak most Hoechlin nélkül. Kicsit átépítették, így jóval több helyünk lett, és most már nem hárman laktunk benne, hanem csak ketten. Valljuk be, hiányzott Hoechlin, még ha a bulija nem is nyerte el annyira a tetszésemet. Szerintem megsértődött rám, mikor tíz perc után leléptem. Na, mindegy.

Holland és Arden már nagyban buliztak, mikor odaértünk, ők két nappal előttünk jöttük le, hogy berendezkedjenek, és élvezzék a helyet nélkülünk, srácok nélkül. A kocsijukból elég erős hangerővel üvöltött a zene, ők pedig előtte táncoltak. Shelley inkább kimaradt a dologból, és egy kempingszékben üldögélt, valamilyen energiaitalt kortyolgatva.

– Dylan, Tyler és még egy Dylan! – pattant fel Shelley rögtön, amint kiszálltunk az autóból, és szorosan megölelt minket. – Jaj, de örülök nektek! – mondta hatalmas mosollyal az arcán.

– Fiúk! – Arden is a nyakunkba vetette magát, őt is ritkán láttuk mostanság, főleg Los Angelesben tengette szabadnapjait.

– Helló – intett Holland, látszólag túlságosan lekötötte a táncolás, pedig általában ő is ölelkezős típus.

Miután tartottunk egy negyedórás kis megbeszélést velük, és kifaggattuk őket a korábban érkezett új tagokról – akikről kiderült, hogy mind cukik és nyíltak, előbbit Hollandtól, utóbbit pedig Shelleytől tudtuk meg –, úgy döntöttünk, hogy beköltözünk a lakókocsinkba, és lazítunk egy utolsót.

Fáradtan dőltem hanyatt az ágyamon, és bámultam fel az ismerős plafonra.

– Emlékszel még arra, mikor féltem a pókoktól? – kérdezte egyszer csak Tyler merengve, mire én kénytelen voltam visszafojtani az előtörni készülő nevetésemet.

– Hadd ne kelljen rá emlékeztesselek, hogy még mindig sikítva rohansz, ha látsz egyet. – A megjegyzésemre mindössze egy szúrós pillantással reagált, majd visszatért az arcára az a nosztalgikus kifejezés.

– Szóval, ott tartottam, hogy emlékszel. Nagy, rusnya dögök, kétszáz lábbal. – Tyler összerázkódott. ­–, Mindössze arra akarok kilyukadni, hogy mi lenne, ha eljátszanánk, hogy még mindig rettegek tőlük, a szép emlékekre? – Összehúztam a szemöldökömet, és értetlenül felültem.

– Mi van? – tettem fel a legértelmesebb kérdést, ami abban a pillanatban eszembe jutott.

– Gyere ide – utasított végül, mire én úgy is tettem.

Nem tudom, hogy mire számítottam, de egészen biztosan nem állt szándékomban a korlátlan röhögés, amitől még a könnyek is kifolynak az ember szeméből.

– Haver, ne már! – Tyler sápadt képe csak rátett egy lapáttal a dologra.

Egy alig fél centis pók araszolt felfelé a falon, pont ott, ahol Tyler ágya állt. Ő pedig rettegett tőle, az egyméteres körzetét gondosan el is kerülte.

– Hogy lehetsz ilyen... – A szavakat sem találtam, de a nevetés is megakadályozott benne, hogy bármi egyebet mondjak.

– Tudod, mindenkinek elmondhatom, hogy milyen kínos is vagy. Azok a tangák meg melltartók, rémlik még valami? – Hirtelen én is elsápadtam. Na, azt nem!

– Részeg voltam! – kezdtem el tiltakozni azonnal, mire ő karba tette a kezét.

– Pók vagy titok.

Úgyhogy kénytelen voltam laposra verni a szerencsétlen rovart, pedig szívesen néztem volna még, ahogy Tyler szenved egy kicsit. Legalább egy picit.