Sziasztok!
Íme, az első rész. :) Jó szórakozást hozzá!
Nilla és Naomi
*Nastya*
Tíz perccel a meccs kezdete előtt
már kezdtem aggódni. Jobbra-balra néztem, forgattam a fejem, mindenhol Aaront
kerestem. Egyre idegesebben pillantgattam a telefonomra, de abban biztos
voltam, hogy én aztán fel nem hívom. Mégis hogy nézne ki! Elvégre randizunk,
vagy mi. Nem fogok ráragadni, mint kutyakaki a cipőtalpra. Lehet, hogy késik
néhány percet. Na és?
A néhány percből több és több
lett. A körülöttem lévő helyeket teljesen megtöltötték a baseball drukkerei, a
mellettem lévő viszont üresen tátongott. Elég volt odanéznem, és máris rosszul
éreztem magam. Az nem lehet, hogy Aaron ilyen csúnyán kitoljon velem! A nagy
számok törvénye alapján neki másnak kellett
lennie. Nem lehet minden pasi gyökér, ugye?
A New York Metropolitan tagjai
pályára léptek – óriási üdvrivalgás fogadta őket. Hirtelen még a kedvem is
elment a meccstől, de abban a reményben, hogy Aaron talán még felbukkan, mert
csak dugóba került valahol, maradtam. Fél szemmel a pályát figyeltem, másikkal
a mobil kijelzőjét. Marha nehéz feladat volt, miközben a mögöttem ülő minden
egyes pillanatban felugrott a helyéről, és egy csomó pattogatott kukoricát
zúdított a nyakamba. Időnként hátrafordultam, és kiráztam a kapucnimból a
darabokat. Igyekeztem csúnyán nézni az idősödő úriemberre, ő viszont fel sem
vette. Engem nem látott, csak a meccset a pályán. Hát jó.
A negyedik inning[1]
közben jöttem rá arra, hogy Aaron csúnyán pofára ejtett. Hiba volt hinni a cuki
mosolyának, valószínűleg vérig sértettem azzal, hogy nem feküdtem le vele a
harmadik randi után. Ez esetben azonban, ő veszített nagyobbat.
A meccs történései háttérbe
szorultak a fejemben pörgő gondolatok miatt. Még a körülöttem lévők zajai is
elnémultak, egy pillanat alatt váltam kedvetlenné. Nem lehet igaz, hogy mindig
egy sunyit fogok ki! Hát mit tettem én, hogy csupa katasztrófát sodor utamba az
élet?
Ekkor hallottam meg a
beszélgetést. Váratlanul törte át a figyelmetlenségem falát, és azonnal
érdekelni kezdett. Két lány trécselt, az előttem lévő sorból.
– Áh, nem, szerintem nem ő az.
– Ne hülyülj! Ez csakis ő lehet.
Ezt az arcot álmomban is felismerném.
Követtem a pillantásukat:
mindketten egy fiút néztek. Méghozzá azt a fiút, aki két székkel ült távolabb,
mint én. Ha az Aaronnak fenntartott helyet nem számítjuk, akkor csupán eggyel.
– Nem is tudom. Azért a neten
helyesebb volt.
– Persze! Van neked szemed? Most
azonnal olyat tudnék tenni...
– Állj már le, egy meccs közepén
vagyunk. Mit tervezel, hm? Lerántod a ruháját az egész stadion előtt? Hát
gratulálok.
– Nem, csak odamegyek, és kérek
egy szelfit.
– Menthetetlen vagy... – ingatta
a fejét a tiltakozós lány, mire a barátnője megindult a sor vége felé, ahol a
lépcső volt található. Kicsit előrehajoltam, hogy jobban lássam a jelenetet a
szomszédom takarásából. Szerencsére egy két méter magas pasas volt, aki jó
fedezéket nyújtott.
Tisztán láttam, hogy mi történik.
A lány odasomfordált a meccset átszellemülten néző sráchoz, megkocogtatta a
vállát, és ragyogó mosollyal az arcán beszélni kezdett hozzá. A srác meg csak
állt, nekem háttal, így nem láthattam az arcát, de nem igazán tett sokat. Ahogy
a csajszi ígérte is a barátnőjének, kért az idegentől egy közös képet.
Motoszkálni kezdett bennem a gondolat, hogy milyen celebrity lehet, ugyanis
oldalról nem láttam jól. Talán egy sportoló? Vagy egy író? Az lenne a legjobb.
Mit meg nem adnék, ha összefuthatnék John Greennel!
A fiú visszafordult a pálya felé,
a lány pedig követte a példáját. Órákig el tudtam volna nézni őket,
szórakoztató látványt nyújtottak. A csaj csak dumált és nevetgélt, szempillát
rebegtetett, a gyerek meg igyekezett udvarias lenni, de a meccs sokkal jobban
érdekelte. Látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát.
Eleinte nem akartam semmit sem
tenni. Kit érdekel? Tőlem azt hálóznak itt be, akit akarnak, még akkor is, ha
valami nagy híresség! Csakhogy tovább néztem őket, és a szívemre vettem a
dolgot. Én, mint pasizásban a legszerencsétlenebb csapás a földön, elhatároztam,
hogy ezúttal kiállok magamért. Az ismeretlen lány példájából erőt merítettem,
és anélkül, hogy átgondoltam volna a dolgot, már cselekedtem is. Felálltam a
helyemről, megkerültem a hústornyot, egy csodaszép mosolyt festettem az
arcomra. Ahogy odaértem a sráchoz, én is megkocogtattam a vállát. Hirtelen
megfordult, és esküszöm, az arcára volt írva, hogy: ne már. Aú. Ez rosszul kezdődött.
– Helló, édes! – Úgy fordultam,
hogy az idegen lány is lásson, és nyomtam egy puszit a megilletődött srác
arcára. – Bocs, hogy ennyit késtem, elviselhetetlen a forgalom.
– S-s-semmi baj – dadogta meglepetten.
A lányra néztem, aki szintén eléggé ledöbbent.
– Szia! Nastya vagyok. Te pedig?
– Jasmine. Ne haragudj, én nem
tudtam, hogy...
– Semmi gond – nyugtattam meg
kedvesen. Közben éreztem, hogy az idegen fiú tekintete valósággal lyukat éget a
hátamba. Csak ne szóljon közbe!
– Örülök, hogy megismertelek
titeket – tért észhez a lány. – Szia, Dylan!
– Helló!
Kettesben maradtunk. Biztonsági
okokból kifolyólag azért megvártam, hogy Jasmine hallótávolságon kívülre
kerüljön. Hosszan kifújtam a levegőt, a mosoly azonnal le is olvadt az
arcomról.
Szóval Dylan. Jól tudtam, ki ő,
tele volt vele a Tumblr.
– Öhm... – kezdte bizonytalanul.
– Ismerjük egymást valahonnan?
– Nem, még nem. A nevem Nastya,
és bocs ezért a kis kirohanásért. Kettővel arrébb ülök, totál egyedül, mert egy
seggfej nem jött el a randinkra, de ez nem számít. Szóval csak ültem, és
figyeltem, hogy konkrétan letámadnak, amitől vérszemet kaptam. Lehet, hogy sok
az idióta csávó, de ez sajnos néhány lányról is elmondható. A lényeg annyi,
hogy segíteni akartam. Nem kell megköszönnöd – vontam lazán vállat.
Azonnal feltűnt, hogy Dylant már
kevésbé érdekli a meccs – barna szemében kíváncsiság villant fel. Végül
elmosolyodott, és így nyújtott kezet nekem.
– Én tényleg örülök, hogy
megismerhetlek. Dylan vagyok.
– Jó a sapkád – mutattam a Mets
emblémás fullcapjére.
– Neked meg a sálad – bólintott
vissza.
Ezt olyan jól megbeszéltük, hogy
többet egyikünk sem szólalt meg percekig. Újra a meccsre irányítottuk a
figyelmünket, és amikor elkezdődött egy szép akció, egyszerre sóhajtottunk fel.
– Gyerünk, gyerünk, gyerünk –
duruzsolta mellettem.
– Hajrá! – kiabáltam én teli torokból.
– Futás, gyerünk!
A szemem sarkából láttam, hogy
Dylan engem fürkész. Amikor odanéztem, elfordította a fejét. Kár, pedig
szívesen megkérdeztem volna, mi az ábra.
A drukker két, teljesen
ellentétes típusát jelentettük. Ő volt a csendben, magában motyogó, én meg a
kiabáló, aki képes felugrani a helyéről, ha valami izgalmas történik. Egyszer
csak megéreztem, hogy a keze a kapucnimba kapaszkodott, és kicsit megemelte.
– Mit...
Pillanatokkal később kirázta a
maradék pattogatott kukoricát a csuklyámból.
– Kösz. Szerintem még a hajamba
is jutott – mondtam komolyan.
– Várj, megnézem.
Kicsit ledöntötte a fejemet, majd
éreztem, hogyan matatnak hosszú ujjai a vastag copfomban.
– Igen, igen, van egy pár –
nevetett. – Ne mozgasd már a fejed!
– De csikiz! Soha nem bírtam, ha
a hajammal szórakoztak!
– Mindjárt kész, oké?
Amikor elengedett, és felnéztem,
a tekintetünk összetalálkozott. Két nevető szempár villant egymásra.
[1] Játékrész, menet.
*Dylan*
Egy pillanattal később
elfordítottam a fejem, és minden erőmmel a meccsre koncentráltam. Az idáig
végtelenül izgalmas játék most már közel sem tűnt olyan szórakoztatónak, sokkal
szívesebben beszélgettem volna az újonnan megismert megmentőmmel.
Azért bizonyos időközönként a
szemem sarkából rápillantottam Nastyára, akit látszólag jóval kevésbé izgattam.
Hangos kiáltásokkal bíztatta a játékosokat, minden alkalommal a fejéhez kapott,
amikor a Mets hibázott, és idegesen ugrált a tekintete a pálya egyik végéből a
másikba. A végén már azon kaptam magam, hogy többet nézem őt, mint a meccset. Megráztam
a fejem, és elfordultam.
Egészen addig sikerült a játékra
koncentrálnom, amíg meg nem rezzent a telefonja. Savanyú képpel érte nyúlt, és
érdektelenül elolvasta az üzenetet.
– Az a seggfej? – kérdeztem, mire a szája sarka megrándult, és felnézett
rám.
– Igen, azt írja, hogy fontos
dolga adódott. Ennyi, ennyivel lerázott. – Csak bólintottam, tekintve, hogy semmilyen
értelmes válasz nem jutott az eszembe. – Pasik – tette még hozzá, és
megforgatta a szemét.
– Ja, tudom, szörnyűek – feleltem
a fejemet ingatva, ő pedig kuncogni kezdett.
Aztán csendben figyeltük a
meccset, vagyis Nastya üvöltözve drukkolt kedvenc csapatunknak, én pedig halkan
szurkoltam nekik. A nyolcadik inningnél járhattunk, és azon a lányon kívül
egyelőre még senki más nem ismert fel,
nem jöttek oda egy szelfiért, vagy hogy elcsavarják a fejemet, még ha minden egyes
alkalommal elég világosan a tudtukra adtam, hogy rohadtul nem érdekelnek. Persze,
semmi jó nem tart az örökkévalóságig.
Hat, ismétlem hat vigyorgó
diáklány jelent meg egy méterre mellettem. Közelebb jönni ilyenkor sosem
mertek, csak várták, hogy feléjük nézzek és kedvesen invitáljam oda őket. Mivel
tisztában voltam vele, hogy még akár negyed óráig is képesek ott álldogálni,
tökéletesen kitakarva a játékot élvezők elől a pályát, ezért kelletlenül
odanéztem, és elmosolyodtam. A legelöl álló falfehér lett, és mozdulni sem
bírt. Na, ezen már őszintén elvigyorodtam.
– Rajongók? – kérdezte hirtelen
Nastya. Nem feleltem, elég egyértelmű volt a helyzet.
Aztán végül elszánták magukat, és
odasereglettek.
– Riley vagyok – mondta az egyik
bátrabb, és miután a többiek is elsorolták a nevüket, már egyikére sem
emlékeztem. – Azért jöttünk a meccsre, mert reméltük, hogy itt leszel –
folytatta, miután már mindenki bemutatkozott. Nekem pedig rögtön felszökött a
vérnyomásom; mennyire ki nem állhattam, mikor ezt csinálták! Egy baseball-meccsre
jöttek, nem pedig Dylan O’Brien kiállításra!
– Értem. – A műmosoly valahogy
sosem olvadt le a képemről, már túlságosan hozzászoktam.
– Szóval, van kedved szelfizni? –
Az arcizmaim megfeszültek, de még mielőtt válaszolhattam volna, Nastya közbelépett.
– Nem, sajna nincs. Remélem,
megértitek, tekintve, hogy éppen a kedvenc csapatát próbálja nézni, de valaki
kitakarja előle. – Az előttem álló lány arca hirtelen rózsavörössé változott,
és ellépett előlem. – Sokkal jobb! Ha visszamennétek a helyetekre, akkor talán
a többi néző is látna valamit – ajánlotta negédes hangon Nastya. A lány tétován
rám nézett, én pedig nem tudtam elég gyorsan letörölni az elégedett vigyort a
képemről. Felhúzott orral és megszégyenülten elvonultak.
– Most vesztett a Teen Wolf hat nézőt miattad – szólaltam
meg somolyogva, mikor hallótávolságon kívülre kerültek.
– De te legalább élvezheted a játékot.
Mondd, hogy nem érte meg!
– A direktor határozottan máshogy
vélekedne.
– Amiről nem tud, az nem fáj neki
– felelte Nastya, és megvonta a vállát. Nevetve fordultam el tőle, azt követő
hosszú másodpercekben pedig magamon éreztem a tekintetét.
Amikor vége lett a meccsnek – és
természetesen miután vagy fél óráig még őrjöngve ünnepelte a rajongótábor a
Mets győzelmét – Nastyával megindultunk a hármas kijárat felé. Először a
felsőbb sorokat engedték ki, úgyhogy mi tétlenül várakoztunk a lépcsőn.
– Jó kis meccs volt – jegyezte
meg végül, látszott rajta, hogy már feszélyezi a csend közöttünk.
– Igen. De általában jobbak
szoktak lenni, Matt dobhatott volna jobbakat is. Tudod, ő az a magas, borostás
srác. – Erre a kijelentésemre Nastya összehúzta a szemöldökét.
– Tudom, engem nem kell
kioktatnod.
Hogy mi? Azt hiszem, lemaradtam valamiről.
– Tessék? – kérdeztem habozva.
– Azt mondtam, engem nem kell
kioktatnod, mint a rajongóidat – felelte sértődötten, csípőre tette a kezét, és
úgy nézett rám, mint egy anyuka a kisfiára, mikor rosszat csinált. Felvontam a
szemöldökömet.
– Oké, nem állt szándékomban.
Ezután nem szóltunk egymáshoz, de
még egy jó háromszáz fős sor ácsorgott előttünk, és csak lépésben lehetett
haladni, úgyhogy jobbnak láttam, ha kibékülünk.
– Bocsi.
– Nincs bocsi – vágta rá, de már
halványan mosolygott.
– Hát, jó, akkor élvezd a magányt
– feleltem, és látványosan elfordultam tőle.
– Az is jobb, mint a társaságod.
– A vállam fölött ránéztem, és mikor találkozott a pillantásunk, nevetni
kezdtünk.
Egy jó fél óra múlva végül
kiértünk a standionból, és másodpercekig kínosan álldogáltunk egymás mellett.
– Nos, örülök, hogy találkoztunk
– mondta, és kezet nyújtott.
– Én is, remélem, még megismételhetjük.
– Megráztam a kezét, ő pedig szélesen rám mosolygott a mondat második felénél.
– Telefonszám-csere? – kérdezte
bizonytalanul, én pedig ugyanolyan bizonytalan voltam a válaszban. Nem akartam
megint telefont váltani.
– Oké, csak aztán ne posztold
Twiterre.
– Maximum Tumblrre. – Nevetve
elővettük a mobilunkat, és csináltunk egy névjegyet a másiknak.
– Egy szelfi? – Játékosan oldalba
lökött, és bár látszólag csak viccnek szánta, én már kattintottam is a kamera
ikonra.
– Okés – feleltem, és közelebb
léptem hozzá. Ő nagyot nyelve a füle mögé simította a copfjából kiszabadult fekete
tincseket, és mosolyogva a kamerába nézett. Lőttünk pár képet, majd elhúzódtam.
– Egész végig ilyen hülye fejem
volt? – kérdezte, mikor megmutattam neki az általam legjobbnak ítélteket.
– Többnyire.
Kuncogva a vállamba bokszolt, és
kinyújtotta a nyelvét.
– Gonosz!
– Csak őszinte.
Erre kaptam még egyet, és a végén
már mindketten harsányan nevettünk.
– Akkor majd beszélünk – mondtam,
és eltettem a telefonom.
– Igen.
Hosszú csönd.
– Én arra megyek – böktem a
belváros felé, ahol a kocsimmal parkoltam.
– Én meg arra – mutatott rá a
buszmegállóra.
– Ha gondolod, elvi…
– Nem, a busz is jó lesz –
szakított félbe, és hátrálni kezdett. – Akkor megyek – mondta, és serényen
bólogatva elfordult.
Én is elindultam, és még mielőtt
a stadion takarásába értem volna, hátrafordultam. Nastya is ugyanezt tette;
intettünk egymásnak, majd eltűnt a szemem elől. Az út további részét
gátlástalanul vigyorogva tettem meg, még a kocsiban se tudtam levakarni az
arcomról, miközben a rádióból üvöltött valami Carly Rae Jepsen szám.
Ennél jobban nem is sikerülhetett volna ez a meccs, állapítottam
meg magamban.
Sziasztok! :)
VálaszTörlésNagyon megörültem, mikor láttam, hogy közösen indítotok egy történetet!:) Főleg, hogy Dylan az egyik szereplője. <3 OH TE JÓ ÉG...
Köszönöm, köszönöm, köszönöm!!! :'D
Sok szerencsét a közös munkához, bár szerintem kurvára nem lesz itt semmi baj, hisz mindketten csodás írók vagytok!:))
Mindenesetre várom a következő részt. :))
Szia!
TörlésNagyon szépen köszönjük, örülünk, hogy tetszik! <3
És wááá, mi is nagyon boldogok vagyunk, hogy végre közösen írunk, nagyon vártuk már. :D Külön öröm, hogy mást is boldoggá tettünk vele.
(lowkey fangirling: Dylan Elképesztő O'Brieeen *--*)
Sziasztok!
VálaszTörlésÉppen most lettem nagy Teen Wolf - legfőképp Stiles/Dylan - rajongó, szóval nagyon örültem, mikor megtaláltam ezt a blogot.
Igényes az egész, nincs helyesírási hiba, ötletes, és uramisten...! Várom a következő fejezetet! :D
Remélem, nem fog ez a történet elsüllyedni az éterben, és folytatni fogjátok az írását egészen a végéig! Én szurkolok.
Üdv: Ginny
Szia!
TörlésÚjabb Teen Wolf rajongó, yay!
És awww, örülünk, hogy tetszik! Igyekeztünk. :D
&Meglehetősen sok fejezettel már készen vagyunk, szóval a folytatást biztosra ígérhetjük.
Nilla és Naomi