2016. augusztus 20.

Első rész

Sziasztok!
Íme, az első rész. :) Jó szórakozást hozzá! 
Nilla és Naomi

*Nastya*

Tíz perccel a meccs kezdete előtt már kezdtem aggódni. Jobbra-balra néztem, forgattam a fejem, mindenhol Aaront kerestem. Egyre idegesebben pillantgattam a telefonomra, de abban biztos voltam, hogy én aztán fel nem hívom. Mégis hogy nézne ki! Elvégre randizunk, vagy mi. Nem fogok ráragadni, mint kutyakaki a cipőtalpra. Lehet, hogy késik néhány percet. Na és?
A néhány percből több és több lett. A körülöttem lévő helyeket teljesen megtöltötték a baseball drukkerei, a mellettem lévő viszont üresen tátongott. Elég volt odanéznem, és máris rosszul éreztem magam. Az nem lehet, hogy Aaron ilyen csúnyán kitoljon velem! A nagy számok törvénye alapján neki másnak kellett lennie. Nem lehet minden pasi gyökér, ugye?
A New York Metropolitan tagjai pályára léptek – óriási üdvrivalgás fogadta őket. Hirtelen még a kedvem is elment a meccstől, de abban a reményben, hogy Aaron talán még felbukkan, mert csak dugóba került valahol, maradtam. Fél szemmel a pályát figyeltem, másikkal a mobil kijelzőjét. Marha nehéz feladat volt, miközben a mögöttem ülő minden egyes pillanatban felugrott a helyéről, és egy csomó pattogatott kukoricát zúdított a nyakamba. Időnként hátrafordultam, és kiráztam a kapucnimból a darabokat. Igyekeztem csúnyán nézni az idősödő úriemberre, ő viszont fel sem vette. Engem nem látott, csak a meccset a pályán. Hát jó.
A negyedik inning[1] közben jöttem rá arra, hogy Aaron csúnyán pofára ejtett. Hiba volt hinni a cuki mosolyának, valószínűleg vérig sértettem azzal, hogy nem feküdtem le vele a harmadik randi után. Ez esetben azonban, ő veszített nagyobbat.
A meccs történései háttérbe szorultak a fejemben pörgő gondolatok miatt. Még a körülöttem lévők zajai is elnémultak, egy pillanat alatt váltam kedvetlenné. Nem lehet igaz, hogy mindig egy sunyit fogok ki! Hát mit tettem én, hogy csupa katasztrófát sodor utamba az élet?
Ekkor hallottam meg a beszélgetést. Váratlanul törte át a figyelmetlenségem falát, és azonnal érdekelni kezdett. Két lány trécselt, az előttem lévő sorból.
– Áh, nem, szerintem nem ő az.
– Ne hülyülj! Ez csakis ő lehet. Ezt az arcot álmomban is felismerném.
Követtem a pillantásukat: mindketten egy fiút néztek. Méghozzá azt a fiút, aki két székkel ült távolabb, mint én. Ha az Aaronnak fenntartott helyet nem számítjuk, akkor csupán eggyel.
– Nem is tudom. Azért a neten helyesebb volt.
– Persze! Van neked szemed? Most azonnal olyat tudnék tenni...
– Állj már le, egy meccs közepén vagyunk. Mit tervezel, hm? Lerántod a ruháját az egész stadion előtt? Hát gratulálok.
– Nem, csak odamegyek, és kérek egy szelfit.
– Menthetetlen vagy... – ingatta a fejét a tiltakozós lány, mire a barátnője megindult a sor vége felé, ahol a lépcső volt található. Kicsit előrehajoltam, hogy jobban lássam a jelenetet a szomszédom takarásából. Szerencsére egy két méter magas pasas volt, aki jó fedezéket nyújtott.
Tisztán láttam, hogy mi történik. A lány odasomfordált a meccset átszellemülten néző sráchoz, megkocogtatta a vállát, és ragyogó mosollyal az arcán beszélni kezdett hozzá. A srác meg csak állt, nekem háttal, így nem láthattam az arcát, de nem igazán tett sokat. Ahogy a csajszi ígérte is a barátnőjének, kért az idegentől egy közös képet. Motoszkálni kezdett bennem a gondolat, hogy milyen celebrity lehet, ugyanis oldalról nem láttam jól. Talán egy sportoló? Vagy egy író? Az lenne a legjobb. Mit meg nem adnék, ha összefuthatnék John Greennel!
A fiú visszafordult a pálya felé, a lány pedig követte a példáját. Órákig el tudtam volna nézni őket, szórakoztató látványt nyújtottak. A csaj csak dumált és nevetgélt, szempillát rebegtetett, a gyerek meg igyekezett udvarias lenni, de a meccs sokkal jobban érdekelte. Látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát.
Eleinte nem akartam semmit sem tenni. Kit érdekel? Tőlem azt hálóznak itt be, akit akarnak, még akkor is, ha valami nagy híresség! Csakhogy tovább néztem őket, és a szívemre vettem a dolgot. Én, mint pasizásban a legszerencsétlenebb csapás a földön, elhatároztam, hogy ezúttal kiállok magamért. Az ismeretlen lány példájából erőt merítettem, és anélkül, hogy átgondoltam volna a dolgot, már cselekedtem is. Felálltam a helyemről, megkerültem a hústornyot, egy csodaszép mosolyt festettem az arcomra. Ahogy odaértem a sráchoz, én is megkocogtattam a vállát. Hirtelen megfordult, és esküszöm, az arcára volt írva, hogy: ne már. Aú. Ez rosszul kezdődött.
– Helló, édes! – Úgy fordultam, hogy az idegen lány is lásson, és nyomtam egy puszit a megilletődött srác arcára. – Bocs, hogy ennyit késtem, elviselhetetlen a forgalom.
– S-s-semmi baj – dadogta meglepetten. A lányra néztem, aki szintén eléggé ledöbbent.
– Szia! Nastya vagyok. Te pedig?
– Jasmine. Ne haragudj, én nem tudtam, hogy...
– Semmi gond – nyugtattam meg kedvesen. Közben éreztem, hogy az idegen fiú tekintete valósággal lyukat éget a hátamba. Csak ne szóljon közbe!
– Örülök, hogy megismertelek titeket – tért észhez a lány. – Szia, Dylan!
– Helló!
Kettesben maradtunk. Biztonsági okokból kifolyólag azért megvártam, hogy Jasmine hallótávolságon kívülre kerüljön. Hosszan kifújtam a levegőt, a mosoly azonnal le is olvadt az arcomról.
Szóval Dylan. Jól tudtam, ki ő, tele volt vele a Tumblr.
– Öhm... – kezdte bizonytalanul. – Ismerjük egymást valahonnan?
– Nem, még nem. A nevem Nastya, és bocs ezért a kis kirohanásért. Kettővel arrébb ülök, totál egyedül, mert egy seggfej nem jött el a randinkra, de ez nem számít. Szóval csak ültem, és figyeltem, hogy konkrétan letámadnak, amitől vérszemet kaptam. Lehet, hogy sok az idióta csávó, de ez sajnos néhány lányról is elmondható. A lényeg annyi, hogy segíteni akartam. Nem kell megköszönnöd – vontam lazán vállat.
Azonnal feltűnt, hogy Dylant már kevésbé érdekli a meccs – barna szemében kíváncsiság villant fel. Végül elmosolyodott, és így nyújtott kezet nekem.
– Én tényleg örülök, hogy megismerhetlek. Dylan vagyok.
– Jó a sapkád – mutattam a Mets emblémás fullcapjére.
– Neked meg a sálad – bólintott vissza.
Ezt olyan jól megbeszéltük, hogy többet egyikünk sem szólalt meg percekig. Újra a meccsre irányítottuk a figyelmünket, és amikor elkezdődött egy szép akció, egyszerre sóhajtottunk fel.
– Gyerünk, gyerünk, gyerünk – duruzsolta mellettem.
– Hajrá! – kiabáltam én teli torokból. – Futás, gyerünk!
A szemem sarkából láttam, hogy Dylan engem fürkész. Amikor odanéztem, elfordította a fejét. Kár, pedig szívesen megkérdeztem volna, mi az ábra.
A drukker két, teljesen ellentétes típusát jelentettük. Ő volt a csendben, magában motyogó, én meg a kiabáló, aki képes felugrani a helyéről, ha valami izgalmas történik. Egyszer csak megéreztem, hogy a keze a kapucnimba kapaszkodott, és kicsit megemelte.
– Mit...
Pillanatokkal később kirázta a maradék pattogatott kukoricát a csuklyámból.
– Kösz. Szerintem még a hajamba is jutott – mondtam komolyan.
– Várj, megnézem.
Kicsit ledöntötte a fejemet, majd éreztem, hogyan matatnak hosszú ujjai a vastag copfomban.
– Igen, igen, van egy pár – nevetett. – Ne mozgasd már a fejed!
– De csikiz! Soha nem bírtam, ha a hajammal szórakoztak!
– Mindjárt kész, oké?
Amikor elengedett, és felnéztem, a tekintetünk összetalálkozott. Két nevető szempár villant egymásra.

[1] Játékrész, menet.

*Dylan*

Egy pillanattal később elfordítottam a fejem, és minden erőmmel a meccsre koncentráltam. Az idáig végtelenül izgalmas játék most már közel sem tűnt olyan szórakoztatónak, sokkal szívesebben beszélgettem volna az újonnan megismert megmentőmmel.
Azért bizonyos időközönként a szemem sarkából rápillantottam Nastyára, akit látszólag jóval kevésbé izgattam. Hangos kiáltásokkal bíztatta a játékosokat, minden alkalommal a fejéhez kapott, amikor a Mets hibázott, és idegesen ugrált a tekintete a pálya egyik végéből a másikba. A végén már azon kaptam magam, hogy többet nézem őt, mint a meccset. Megráztam a fejem, és elfordultam.
Egészen addig sikerült a játékra koncentrálnom, amíg meg nem rezzent a telefonja. Savanyú képpel érte nyúlt, és érdektelenül elolvasta az üzenetet.
– Az a seggfej? – kérdeztem, mire a szája sarka megrándult, és felnézett rám.
– Igen, azt írja, hogy fontos dolga adódott. Ennyi, ennyivel lerázott.  – Csak bólintottam, tekintve, hogy semmilyen értelmes válasz nem jutott az eszembe. – Pasik – tette még hozzá, és megforgatta a szemét.
– Ja, tudom, szörnyűek – feleltem a fejemet ingatva, ő pedig kuncogni kezdett.
Aztán csendben figyeltük a meccset, vagyis Nastya üvöltözve drukkolt kedvenc csapatunknak, én pedig halkan szurkoltam nekik. A nyolcadik inningnél járhattunk, és azon a lányon kívül egyelőre még senki  más nem ismert fel, nem jöttek oda egy szelfiért, vagy hogy elcsavarják a fejemet, még ha minden egyes alkalommal elég világosan a tudtukra adtam, hogy rohadtul nem érdekelnek. Persze, semmi jó nem tart az örökkévalóságig.
Hat, ismétlem hat vigyorgó diáklány jelent meg egy méterre mellettem. Közelebb jönni ilyenkor sosem mertek, csak várták, hogy feléjük nézzek és kedvesen invitáljam oda őket. Mivel tisztában voltam vele, hogy még akár negyed óráig is képesek ott álldogálni, tökéletesen kitakarva a játékot élvezők elől a pályát, ezért kelletlenül odanéztem, és elmosolyodtam. A legelöl álló falfehér lett, és mozdulni sem bírt. Na, ezen már őszintén elvigyorodtam.
– Rajongók? – kérdezte hirtelen Nastya. Nem feleltem, elég egyértelmű volt a helyzet.
Aztán végül elszánták magukat, és odasereglettek.
– Riley vagyok – mondta az egyik bátrabb, és miután a többiek is elsorolták a nevüket, már egyikére sem emlékeztem. – Azért jöttünk a meccsre, mert reméltük, hogy itt leszel – folytatta, miután már mindenki bemutatkozott. Nekem pedig rögtön felszökött a vérnyomásom; mennyire ki nem állhattam, mikor ezt csinálták! Egy baseball-meccsre jöttek, nem pedig Dylan O’Brien kiállításra!
– Értem. – A műmosoly valahogy sosem olvadt le a képemről, már túlságosan hozzászoktam.
– Szóval, van kedved szelfizni? – Az arcizmaim megfeszültek, de még mielőtt válaszolhattam volna, Nastya közbelépett.
– Nem, sajna nincs. Remélem, megértitek, tekintve, hogy éppen a kedvenc csapatát próbálja nézni, de valaki kitakarja előle. – Az előttem álló lány arca hirtelen rózsavörössé változott, és ellépett előlem. – Sokkal jobb! Ha visszamennétek a helyetekre, akkor talán a többi néző is látna valamit – ajánlotta negédes hangon Nastya. A lány tétován rám nézett, én pedig nem tudtam elég gyorsan letörölni az elégedett vigyort a képemről. Felhúzott orral és megszégyenülten elvonultak.
– Most vesztett a Teen Wolf hat nézőt miattad – szólaltam meg somolyogva, mikor hallótávolságon kívülre kerültek.
– De te legalább élvezheted a játékot. Mondd, hogy nem érte meg!
– A direktor határozottan máshogy vélekedne.
– Amiről nem tud, az nem fáj neki – felelte Nastya, és megvonta a vállát. Nevetve fordultam el tőle, azt követő hosszú másodpercekben pedig magamon éreztem a tekintetét.
Amikor vége lett a meccsnek – és természetesen miután vagy fél óráig még őrjöngve ünnepelte a rajongótábor a Mets győzelmét – Nastyával megindultunk a hármas kijárat felé. Először a felsőbb sorokat engedték ki, úgyhogy mi tétlenül várakoztunk a lépcsőn.
– Jó kis meccs volt – jegyezte meg végül, látszott rajta, hogy már feszélyezi a csend közöttünk.
– Igen. De általában jobbak szoktak lenni, Matt dobhatott volna jobbakat is. Tudod, ő az a magas, borostás srác. – Erre a kijelentésemre Nastya összehúzta a szemöldökét.
– Tudom, engem nem kell kioktatnod.
Hogy mi? Azt hiszem, lemaradtam valamiről.
– Tessék? – kérdeztem habozva.
– Azt mondtam, engem nem kell kioktatnod, mint a rajongóidat – felelte sértődötten, csípőre tette a kezét, és úgy nézett rám, mint egy anyuka a kisfiára, mikor rosszat csinált. Felvontam a szemöldökömet.
– Oké, nem állt szándékomban.
Ezután nem szóltunk egymáshoz, de még egy jó háromszáz fős sor ácsorgott előttünk, és csak lépésben lehetett haladni, úgyhogy jobbnak láttam, ha kibékülünk.
– Bocsi.
– Nincs bocsi – vágta rá, de már halványan mosolygott.
– Hát, jó, akkor élvezd a magányt – feleltem, és látványosan elfordultam tőle.
– Az is jobb, mint a társaságod. – A vállam fölött ránéztem, és mikor találkozott a pillantásunk, nevetni kezdtünk.
Egy jó fél óra múlva végül kiértünk a standionból, és másodpercekig kínosan álldogáltunk egymás mellett.
– Nos, örülök, hogy találkoztunk – mondta, és kezet nyújtott.
– Én is, remélem, még megismételhetjük. – Megráztam a kezét, ő pedig szélesen rám mosolygott a mondat második felénél.
– Telefonszám­-csere? – kérdezte bizonytalanul, én pedig ugyanolyan bizonytalan voltam a válaszban. Nem akartam megint telefont váltani.
– Oké, csak aztán ne posztold Twiterre.
– Maximum Tumblrre. – Nevetve elővettük a mobilunkat, és csináltunk egy névjegyet a másiknak.
– Egy szelfi? – Játékosan oldalba lökött, és bár látszólag csak viccnek szánta, én már kattintottam is a kamera ikonra.
– Okés – feleltem, és közelebb léptem hozzá. Ő nagyot nyelve a füle mögé simította a copfjából kiszabadult fekete tincseket, és mosolyogva a kamerába nézett. Lőttünk pár képet, majd elhúzódtam.
– Egész végig ilyen hülye fejem volt? – kérdezte, mikor megmutattam neki az általam legjobbnak ítélteket.
– Többnyire.
Kuncogva a vállamba bokszolt, és kinyújtotta a nyelvét.
– Gonosz!
– Csak őszinte.
Erre kaptam még egyet, és a végén már mindketten harsányan nevettünk.
– Akkor majd beszélünk – mondtam, és eltettem a telefonom.
– Igen.
Hosszú csönd.
– Én arra megyek – böktem a belváros felé, ahol a kocsimmal parkoltam.
– Én meg arra – mutatott rá a buszmegállóra.
– Ha gondolod, elvi…
– Nem, a busz is jó lesz – szakított félbe, és hátrálni kezdett. – Akkor megyek – mondta, és serényen bólogatva elfordult.
Én is elindultam, és még mielőtt a stadion takarásába értem volna, hátrafordultam. Nastya is ugyanezt tette; intettünk egymásnak, majd eltűnt a szemem elől. Az út további részét gátlástalanul vigyorogva tettem meg, még a kocsiban se tudtam levakarni az arcomról, miközben a rádióból üvöltött valami Carly Rae Jepsen szám.
Ennél jobban nem is sikerülhetett volna ez a meccs, állapítottam meg magamban.

4 megjegyzés:

  1. Sziasztok! :)
    Nagyon megörültem, mikor láttam, hogy közösen indítotok egy történetet!:) Főleg, hogy Dylan az egyik szereplője. <3 OH TE JÓ ÉG...
    Köszönöm, köszönöm, köszönöm!!! :'D
    Sok szerencsét a közös munkához, bár szerintem kurvára nem lesz itt semmi baj, hisz mindketten csodás írók vagytok!:))
    Mindenesetre várom a következő részt. :))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nagyon szépen köszönjük, örülünk, hogy tetszik! <3
      És wááá, mi is nagyon boldogok vagyunk, hogy végre közösen írunk, nagyon vártuk már. :D Külön öröm, hogy mást is boldoggá tettünk vele.
      (lowkey fangirling: Dylan Elképesztő O'Brieeen *--*)

      Törlés
  2. Sziasztok!
    Éppen most lettem nagy Teen Wolf - legfőképp Stiles/Dylan - rajongó, szóval nagyon örültem, mikor megtaláltam ezt a blogot.
    Igényes az egész, nincs helyesírási hiba, ötletes, és uramisten...! Várom a következő fejezetet! :D
    Remélem, nem fog ez a történet elsüllyedni az éterben, és folytatni fogjátok az írását egészen a végéig! Én szurkolok.
    Üdv: Ginny

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Újabb Teen Wolf rajongó, yay!
      És awww, örülünk, hogy tetszik! Igyekeztünk. :D
      &Meglehetősen sok fejezettel már készen vagyunk, szóval a folytatást biztosra ígérhetjük.
      Nilla és Naomi

      Törlés