Naomi és Nilla
*Nastya*
A boltban a
tisztaság jellegzetes illata terjengett. A bontatlan dobozok és csomagok egymás
mellett sorakoztak csinos sorokban; valaki majd hazaviszi őket. A mutatóban
kiállított szappannak köszönhetően az egész helyiséget belengte a kellemes
illat. A barackban és lilában pompázó díszítés tökéletesen harmonizált a
hellyel – az egészség pici, eldugott zugával ebben a nagyvárosban.
Kétségtelenül
rajongtam a boltomért. Nagy kölcsönt vettem fel, hogy meg tudjam valósítani az
álmomat. Egy pici szigetet, ahol a vásárlók tényleg nagy becsben vannak tartva,
és nem vágják át őket a nagyobb haszon reményében.
Gyógynövényes
teák, kézműves szappanok, krémek és természetes illatosítók, kézzel font
ajándékkosarak, gyöngyfűzéssel készített ékszerek és álomfogók – röviden
minden, ami természetes, egészséges, vagy kreatív emberek keze által készült.
Panaszra nem akadt okom, az emberek szerettek idejárni. Mindig akadt rájuk egy
percem, kedvességgel fogadtam őket. Senki sem távozott mosoly nélkül, és ettől
én is sokkal jobban éreztem magam.
Itt aztán sosem
unatkoztam. Ha nem áruval töltöttem fel a polcokat, akkor áruért rohangásztam,
vagy megrendelést adtam le, azután megbeszélésre siettem. Elküldtem a
könyvelőnek a papírokat, és bevállaltam egy délutáni műszakot is, hogy az
egyetlen alkalmazottam, Stella, el tudjon menni az unokahúga ovis fellépésére.
Odakint már lassan sötétedett, de nekem még volt két órám zárásig. Ha nem akadt
vészhelyzet, sosem zártam be hamarabb – szerintem oltári szemétség egy vevő
orra előtt becsukni az ajtót. Már számtalanszor jártam úgy, hogy lett volna
néhány percem beszaladni az üzletbe, de az ott dolgozók nem szolgáltak ki.
Szívás.
Halkan szólt az
akusztikus zene, miközben átrendeztem egy biocsokikból épített toronyt, és
kartonlapon vicces feliratot mellékeltem hozzá. Az ajtónak háttal térdeltem a
földön, és halkan énekelgettem az aktuális dalt, amikor meghallottam a bejárat
fölé szerelt csengőt. Akár a jengában, helyére illesztettem az utolsó szelet
édességet is, felálltam, és leporoltam a térdemet – bár nem mintha lett volna
rajta valami. A boltba lépő idegen felé fordultam, széles mosolyt villantottam
rá.
– Szia!
Segíthetek valamiben?
Kissé
tanácstalannak tűnt, ahogy ott állt, és barna szemével felmérte az üzletet.
Miközben a pult mögé sétáltam, elmerengtem egy pillanatra: honnan ilyen ismerős
ez a gyerek?
– Öhm, azt
hiszem – felelte mély hangon. – Te vagy Nastya, ugye?
– Személyesen.
Sötét haj, sötét
szem, kiserkenő borosta. Farmer, sötét
póló, széles váll. Tuti, hogy láttam már valahol. Végre elmosolyodott,
kilátszottak fehér fogai.
– Tyler vagyok –
nyújtott nekem kezet a pult fölött. Megütközve néztem rá, ezt értenem kellett
volna? – Posey.
Posey vagy nem
Posey, ettől sem vált érthetőbbé a dolog. Azért rábólintottam, mielőtt
rögtönözte volna az önéletrajzát.
– Rendben. Miben
lehetek a segítségedre?
– Először is
szeretnék valami atom sampont a hajamra. Mostanában durván hullik.
– Atom sampont?
– ismételtem.
– Aha – vigyorgott
megint. – A neten azt olvastam, itt aztán mindent meg lehet kapni, amire az
embernek szüksége van.
– Ez kedves, és
igaz is. Mutatom a samponokat – biccentettem a polc felé, egy másodperccel
később pedig már ott voltam. – Ezt a fajtát nagyon ajánlom, én már évek óta
használom. A hajam sem hullik, és hetente kétszer bőven elég megmosni.
– Tényleg? –
bámult a hajamra elkerekedett szemmel. – Tényleg, baromi szép. Eredetileg ilyen
fekete?
– Igen. –
Összefogtam hátul a tincseket, és áthúztam a bal vállam fölött. – Teszteld le,
ha akarod.
Tyler óvatosan a
hajamhoz ért; abban a pillanatban el is ájult tőle.
– TE JÓ ÉG! Akár
a selyem. Az összes üveggel kérem!
Abban a
pillanatban, ahogy egymásra nevettünk, hirtelen eszembe jutott, hol láttam már.
Kihagyott egy ütemet a szívem.
– Posey –
nyeltem egy nagyot.
– Én. Tessék?
– Láttalak a
Tumblrön.
Meglepett arcot
vágott. Úgy sejtettem, nem ez a tény lepte meg, sokkal inkább az, hogy nem
elsőre ismertem fel.
– És? – kérdezte
lélegzet-visszafojtva.
– Te Dylan
cimborája vagy.
– Igen, és ezzel
rá is tértünk a másik dologra, amiért eljöttem – sóhajtott nagyot, kezében a
samponos flakonnal. – Holnap délután repülünk Kaliforniába, hetekig forgatni
fogunk.
– Mi közöm nekem
ehhez?
– Csak annyit
kérek, hogy hallgass meg.
– Hallgatlak.
– Ez könnyebben
ment, mint hittem. Szóval... Két napja azt hallgatom Dylantől, hogy ő mekkora
egy elcseszett barom, mert még annyit sem tud elérni, hogy jól érezd magad
mellette. Komolyan mondom neked, már régen láttam ilyennek utoljára. Állandóan
ezen pörög, és ez már félelmetes. Mit tettél vele?
Kipirult az
arcom. Egyrészt zavarba ejtettek Tyler szavai, másrészt úrrá lett rajtam egy
enyhe bűntudat. Úgy éreztem, nagyon is én vagyok a hibás a történtek miatt,
mert elüldöztem azt a normális fiút a paranoiámmal. Nem az, hogy én nem
gondoltam rá...
– Figyelj, én...
Én csak elmondtam neki az igazat – vontam vállat tehetetlenségemben. – És az
igazság sokszor szar, ebben ugye egyetérthetünk? Nem akartam bántani, de nem
vállalhatom azt, ami vele jár.
– Miért, mi jár
vele? – kérdezte ezúttal teljes komolysággal, és azonnal leszűrtem, milyen
fontos neki a barátja.
– Az, ami veled
is. A problémák.
– A problémák
nem velünk járnak, hanem a népszerűséggel.
– Ti pedig a
népszerűséggel jártok.
– Mi van? Ebbe
totál belezavarodtam.
– Ja, én is –
bólogattam.
– Ettől még
adhatnál neki egy esélyt. Mert megérdemli. Nincs baj vele, talán csak annyi,
hogy túl jó akar lenni, és ettől görcsös idiótává válik.
– Hát...
– Ne aggódj, nem
bánja, hogy ezt mondtam. A legjobb haverom.
– Mindjárt
sejtettem abból, hogy idejöttél kardoskodni a becsületéért.
– A saját
szakállamra melózóm – nevetett. – Lövése sincs, hogy megkerestelek. Szerintem
agyfaszt is kapna, ha rájönne. Amúgy pedig kellett a sampon, úgyhogy a
szándékaim tiszták és nemesek! Nem tehetek arról, hogy véletlenül te is itt
voltál.
Nem bírtam ki,
újra felnevettem. Ez a srác szórakoztató jelenség volt, fülig ért mellette a
szám.
– A Mets ma
idegenben játszik, ugye?
– Igen –
bólintottam azonnal. – Méghozzá Bostonban. Nem egészen két óra múlva kezdődik
is a meccs.
– Esetleg nem
hívnád fel ezt a nyomit, hogy ne nézze végig egyedül? Mert most azt csinálja,
hidd el. Gubbaszt magányosan a lakásban, és azt sem tudja, mit kezdjen magával.
– Szívás lehet
ez a sztárélet, ha ennyi izgalom van benne.
– Hidd el, nem
az – vigyorgott újra. – Csak Dylan nem a tipikus celeb-típus. Ne tudd meg, egy
bulira is alig tudtam elcibálni magammal. Fél óra után pedig otthagyta... Rémes
egy alak.
– Még sok ilyen
„rémséges” szokása van? Mármint azon kívül, hogy nem jár partizni.
Feléledt bennem
a kíváncsiság, és szabadabban kérdeztem Tylertől. Az ő közelében nem lettem
ideges, a gyomrom sem ugrált ide-oda.
– Hívd fel, és
megtudod – felelte sejtelmesen.
*Dylan*
Nem akartam
elhinni, hogy komolyan a hátam mögött intézkedett! Most pedig azzal az idióta
vigyorával ácsorgott a küszöbön, és látszólag teljesen büszke volt magára.
– Agyfaszt kapok
tőled! – Hátat fordítottam neki, és berohantam a nappaliba. A helyzetben az
bizonyult legszörnyűbbnek, hogy még be is vallotta. Ki hallott már ilyet?
– Valahogy
sejtettem, hogy ezt fogod mondani! – kiáltotta, és hallottam, hogy becsukja
maga után a bejárati ajtót.
– És most? Üljek
a seggemen egy órát itt, és bámuljam a telefonom? – kérdeztem, miközben
levágtam magam a kanapéra.
Kénytelen-kelletlen
szétnéztem a szobában: szemét mindenhol, szennyes halmok egymás hegyén-hátán, és
meglátásom szerint, az én orrom számára már érezhetetlen bűz terjengett a
lakásban. Nem is sokáig bírtam veszteg maradni, felpattantam, és kinyitottam az
összes ablakot. Mindeközben Tyler a tévé előtt ült, és a Disney csatornát
nézte. Inkább meg sem lepődtem a dolgon.
Miután végeztem
a szagtalanítással, úgy döntöttem, ideje a kéthetes pizzát is előkotorni
valahonnan az asztal alól. Na, jó, még csak pár napja rendeltem, de azért így
is rendesen bűzölgött.
– Nincs kedved
segíteni?! – förmedtem rá Tylerre, mikor éppen pattogatott kukoricát bányáztam
ki az ülepe alól.
– Nem, nem
igazán. Éppen Zack és Codyt nézek, ha nem látnád – oktatott ki, de azért
előzékenyen arrébb ült vagy húsz centivel. – Egyébként pedig, még nem is
hívott, lehet, hogy nem jött össze a meggyőzési technikám. Mondjuk szerintem elég
sármos voltam...
Ezen a ponton
vágtam hozzá az odáig szorgosan összegyűjtött, hat szem popcornt, mire ő
röhögve bekapott egyet.
– Fuj! Ember,
asszem’ azon pont rajta ültél. – Undorodva elhúztam a számat, és inkább
elindultam megkeresni a pár éve vásárolt szennyes kosaramat. Valahol csak meg
kellett lennie, valami ruhakupac alatt...
Még mielőtt
felemelhettem volna az első nadrágot, hogy ellenőrizzem, nem bújt-e el alatta
az óhajtott tárgy, a telefonom csörögni kezdett. Eszeveszett sebességgel a
hálóba rohantam, és felkaptam a mobilt. Nastya neve villogott nagy betűkkel a
képernyőn.
Oké, csak lazán.
– Helló.
– Helló, Nastya
vagyok.
– Én meg Dylan.
Hülye!
– Igen, tudom –
felelte nevetve. – Szóval… legutóbb kicsit durván váltunk el. – Hallottam a
hangján, hogy nem biztos a dolgában. Egy pillanatra elbizonytalanodtam; akarom
én ezt? Valakit, aki bármelyik pillanatban úgy dönthet, hogy ez túl sok neki? –
Dylan?
Akarom.
– Oh, igen,
bocsi, kicsit rossz itt a vétel – magyarázkodtam gyorsan, mire ő kínosan
felkuncogott.
– Csak azt
mondom, hogy esetleg, talán, ha te is úgy akarod, akkor megpróbálhatnánk
valamit. Mondjuk, egy Mets meccset.
– A mait? – Abba
kéne hagynom, hogy úgy teszek, mintha mit se tudnék.
– Aham. Ha az jó
neked?
Ekkor jelent meg
Tyler a szoba ajtajában, és felmutatta a hüvelykujját. Fülig ért a szája, mire
én inkább elfordultam tőle.
– Nekem oké.
Átjössz? – kérdeztem, miközben próbáltam megakadályozni Tylert, hogy túl közel
kerüljön a telefonhoz.
– Igen.
– Oké.
– Dylan... –
kezdte habozva.
– Igen?
– Nem tudom, hol
laksz.
Oh.
Tylernek persze
pont ezt a pillanatot sikerült kiválasztania arra, hogy elüvöltse magát:
– Jössz nekem
eggyel, Nastya! – Még mielőtt más baromságot csinálhatott volna, kilöktem a
hálószobámból, és kulcsra zártam az ajtót.
– Ez Tyler volt?
– Mi? Nem. A
tévé szól. Tudod mit, felveszlek húsz perc múlva a házad előtt, oké?
Tématerelés csillagos ötös, komolyan, ennél szarabbul nem
is csinálhattad volna, Dylan.
– Oké. Akkor...
várlak.
– Szia!
Letettem, és egy,
az arcomról levakarhatatlan vigyorral nyitottam ki az ideje már ütemesen
dörömbölő Tylernek az ajtót.
– Na, ki a
legjobb barát? – kérdezte önelégülten, mire én megveregettem a vállát.
– Te vagy az, de
takarodj gyorsan, el kell indulnom érte.
Számoltam, kerek
egy percet késett, ami alatt én háromszor majdnem felhívtam, kétszer lerágtam
az összes körmömet, és vagy ötvenszer el akartam hajtani a helyszínről, mintha
mi sem történt volna. Mindenesetre hatalmas kő esett le a szívemről, mikor
végül megjelent a kapuban. Egy farmer volt rajta, meg egy kapucnis pulcsi,
méretes Mets lógóval az elején. Önkénytelenül is elmosolyodtam a látványra, és
kiszálltam, hogy kinyissam neki a kocsi ajtaját.
Mikor meglátta,
hogy mire készülök, teljesen elpirult, és vagy tizenkét köszönöm elhadarása
után végre beszállt az autóba.
– Várom a mai
meccset – jelentettem ki, mikor beültem mellé, és halkan elindítottam a rádiót.
– Én is,
idegenben mindig izgalmasabb a játék – felelte vidáman, de mint legutóbb, most
is szórakoztatóbbnak találta az kocsin kívüli dolgokat.
– Amúgy Tyler
elmondta.
– És jövök neki
eggyel – mondta mosolyogva. – Nem, áh,
dehogy, ez csak a tévé – idézett engem erőteljesen gesztikulálva, mire én
nevetni kezdtem. – Remélem, nem ölted meg, kedvelem.
Elindítottam a
kocsit, és az út további részében szótlanul figyeltük az utat. Meglepően nyugis
volt, határozottan nem éreztem kínosnak, és ahogy elnéztem, Nastya sem bánta a csendet.
Néha halkan dúdolt, és olyankor felhangosítottam neki a rádiót, mire ő kuncogva
tovább énekelte a dalt.
Asszem’ maradéktalanul belezúgtam, állapítottam meg magamban, és egy bólintással nyugtáztam.
Kinyitottam neki
az ajtót, mire ő félénken belépett a lakásomba. A kezét tördelve álldogált az
előszoba közepén, miközben én levettem a dzsekimet.
– Szép hely –
mondta, és megigazította az amúgy is tökéletesen álló kontyát.
– Kösz. Anyum
rendezte be, ért hozzá. – Rámosolyogtam, ő pedig bátortalanul viszonozta. – Van
itthon pattogatott kukorica, remélem, az jó.
– Ja, tökéletes.
Van kólád? – kérdezte, és követett a nappaliba. A szemem sarkából figyeltem, és
láttam, hogy alaposan végigmér mindent. Hálát adtam az égnek, hogy minden szennyes
elfért az ágyam alatt.
– Öhm… helyezd
kényelembe magad. Egy pillanat, és csinálok kaját.
– Inkább segítek
– ajánlotta lelkesen, mire bennem megállt az ütő. Azért elmosogatni nem
sikerült.
– Nem, nem kell.
Tessék, itt a távkapcsoló, addig nézz Zack és Codyt, vagy valami – nyomtam
gyorsan a kezébe az említett tárgyat, és eltűntem a konyhában. Hallottam, ahogy
lehuppan a kanapéra, én pedig gyorsan bedobtam egy csomag popcornt a mikróba.
Nem tudom, mire
számítottam, de Nastyának nem sikerült a fenekén maradni, fél perc múlva már
mellettem állt, én pedig próbáltam eltakarni előle az edényhalmokat.
– Dylan...
– Hmm? –
kérdeztem, és bedobtam egy műanyagtányért a kukába.
– Ha most azon
parázol, hogy a koszos edények miatt faképnél hagylak, akkor le kell
lombozzalak, nálam is hasonló káosz uralkodik. – Mosolyogva kivette a
pattogatott kukoricát, és rám pillantott. – Van esetleg egy tálad?
Kissé döbbenten,
és teljesen szótlanul elővettem egy műanyagtányért, ő pedig beleöntötte a
kaját.
– Megnyugodtál?
– kérdezte, még mindig fülig érő szájjal, mire én csak bólintani tudtam. – A
nachos ráér, mindjárt kezdődik a meccs. Nem akarok lemaradni az elejéről.
Elindult a
nappaliba, én pedig még mindig kissé csodálkozva mentem utána, kezemben a
popcornos tállal. Pár másodperc múlva hatalmas mosoly terült el az arcomon, és jókedvűen
leültem Nastya mellé.
Végigkuncogtam ezt a kb tíz perc alatt befalt részt. Csajok, én imádlak titeket, tudjátok?
VálaszTörlésAzért kíváncsi vagyok, és már dolgozik a fantáziám rendesen, hogy milyen bonyodalmak lehetnek még ebből.
Ide nekem az egészet! :D
Igen, a kuncogás egy olyan dolog, amit mi is gyakran elkövetünk írás közben. Azt szoktuk néha játszani, hogy ki tud nagyobb függővéget írni a másiknak. :D
TörlésKöszönjük, hogy írtál, és reméljük, hogy a későbbiek is tetszeni fognak ebből az őrült kalandból!