2016. szeptember 12.

Negyedik rész

*Nastya*

Nem tudom, hogy mi ütött belém. Egyszerűen csak ültem, bámultam az előttem lévőkre, és éreztem, hogy nem tartozom oda. Kitűnni sem akartam, és közéjük olvadni sem.
Az egész Dakota hibája. Ő rángatott bele ebbe az egészbe. Lábjegyzet magamnak: ezért még kapni fog! Minek is hallgattam rá, amikor azt javasolta, egy kis bulizás mindkettőnknek jót tenne? Neki talán igen, ő szeret a középpontban tündökölni, és az sem zavarja különösebben, hogy hülyékkel van körülvéve. Az esténk ettől függetlenül jól indult – kicsinosítottuk magunkat, aztán irány az éjszaka. A kedvenc bárunkig jutottunk, amikor is Dakota egyik egyetemi barátnője ránk csörgött, hogy vár minket egy őrületes partin, valahol Brooklyn szélén. Azt inkább meg sem említem, hogy másfél órába került, míg elverekedtük magunkat idáig... A buli meg egyenesen szar. Sőt, borzasztó, agymosó zene szól és mindenki atom részeg. Rajtam és Dakotán kívül, bár már ő is bevágott két pohárral. Ültem tehát egy olyan társaság közepén, melynek tagjait jóformán nem is ismertem, és savanyú képpel kortyolgattam a jeges teámat. Mert ennyi jutott nekem, egy tea.
Jesszus, lehettem volna még ennél is bénább? Az antiszocialitás példaképe vagyok. Sőt, nagykövete!
Nagy pofátlanság, de odáig jutottam az unalom művészetében, hogy elővarázsoltam a telefonomat a táskám mélyéről, és fellógtam a netre. Végigpörgettem gyorsan a közösségiket, a Facebookon különösen elidőztem. Nagyjából minden ismerősöm jól érezte magát a mai napon, amitől csak rosszabbul lettem én. Hogy lehet valaki ekkora adag szerencsétlenség?
El akartam tűzni a helyszínről, mert ennél még otthon ülni is jobb, és filmet bámulni. Dakota felé fordultam, aki jókedvűen kacarászott egy másik lánnyal.
– Nincs kedved lelécelni?
– Mi, Nast, megőrültél? Tök jól érzem magam!
Hát jó neked, gondoltam magamban.
– Akkor viszont megyek egyedül, ha nem bánod.
– És hogy jutsz haza, hm? Az isten háta mögött vagyunk!
– Brooklynban vagyunk – válaszoltam fáradtan. – Ennél rosszabb helyek is vannak a világon.
– Szerintem nincsenek – fintorgott. – De elkísérlek, nem engedhetem, hogy egyedül...
– Maradj csak itt. Majd hívok valakit, aki értem jön.
Anélkül mondtam ezt ki, hogy átgondoltam volna. Nem akadt konkrét tippem, hogy kit zavarhatnék fel az éjszaka közepén, de ez nem is számított nagyon, mert csak Dakotát akartam meggyőzni. Milyen aljas lenne elhurcolni a buliról, ahol ő jól érzi magát!
– Oké, de azt szeretném, hogy maradj itt addig, amíg ez a valaki érted nem jön.
– Rendben – bólintottam kurtán, és egy biccentéssel jeleztem, hogy kimegyek telefonálni. Kellett a csend meg a friss levegő.
Kiértem az utcára, az ismeretlen ház elé. Végigpörgettem a névjegyeimet, lehetséges áldozatokat keresve. „Helló, nincs kedved elugrani értem Brooklynba? Csak egy bő óra!” Nevetséges.
A szemem megakadt egy bizonyos névjegyen. Tovább akartam tekerni, nehogy eszembe jusson felcsörgetni, a következő pillanatban azonban már sejtelmesen búgott a vonal. Nem lehetsz ennyire béna! Miért próbálkozol nála, amikor néhány órája lepattintottad? Ne csodálkozz, ha egyenesen kinyomja a hívásod, mert az biztos, hogy ezek után...
– Halló?
– Öhm, Dylan? – kezdtem gyámoltalanul. Szorosra zártam a szemem szégyenemben. Utáltam, hogy ezt tettem: pofátlanul szívességet kérek. Mindezt úgy, hogy korábban melegebb éghajlatra küldtem.
– Igen, nyertél. Mi újság? – ütött meg társalgási hangnemet, amitől hirtelen sokkal könnyebben törtek elő belőlem a szavak.
– Szeretnék kérni valamit...
– Baj van?
– Nem, nem annyira. Inkább csak... Nem tudtam máshoz fordulni.
Csend búgott a vonalba. Éreztem, hogy Dylan figyel, minden porcikájával rám figyel, és tudja, hogy ez most komoly. Mekkora hülye vagyok, nem kellett volna szólnom neki.
– Mondd, és állok rendelkezésedre.
– Nem haragszol?
– Kéne?
– Tudod, a korábbi miatt...
– Várj csak, arra gondolsz, hogy „rendes srác vagyok, de nem kívánod a felhajtást körülöttem”?
Leheletnyi szemrehányás csendült a hangjában. Ezt nagyon megérdemeltem.
– Na, jó, inkább felejtsük el ezt az egészet, jó? Majd megoldom valahogy. És kérlek, ne haragudj rám, én nem akartalak megbántani.
– Nem sértettél meg. Megértem, hogy ezt mondod. Hidd el, néha én is a pokolba kívánom ezt az egészet – mondta mély, rekedtes hangon.
Azon törtem a buksim, mi lenne erre a megfelelő válasz, amikor Dylan tovább folytatta.
– Üzletet ajánlok.
Felvontam a szemöldököm, erre nem számítottam.
– Nocsak. Halljuk!
– Kihúzlak most a bajból, bármi is az. De cserébe nekem is lehet egy kérésem, amit nem utasíthatsz vissza.
Azt hittem, kihullik a hajam. A világirodalom tele volt ilyen precedensekkel – hogy valaki alkut kötött az ördöggel –, és egyik sem végződött valami jól.
– Amennyiben ez a kérés józan keretek között marad – szabtam én is feltételt. – Máskülönben nem egyezek bele.
– Rendben van. Bár egész sértő, ha jobban belegondolok. Mit feltételezel te rólam?
– Semmit, de nem akarok Faust lenni!
– Tessék?
– Mindegy – sóhajtottam. ­– Nem lényeg.
– Miben lehetek a szolgálatodra? – kérdezte meg viccesen, és hallani lehetett a hangján, hogy mosolyog közben. Annyira jellegzetesen beszélt, millió közül felismertem volna.
– El kéne jönnöd értem.
– Mi a cím?
– Brooklynban vagyok... Valahol.
– De hol? Csak mert ez lehet, hogy el fog tartani egy darabig. Éppen Manhattanben vagyok.
– Mindjárt benyomom a GPS-t a telefonomon, és írok egy üzit. Bár lehet, hogy jobban járnék, ha keresnék egy éjjel is nyitva tartó kávézót...
– Határozottan jobban járnál! Nem repesek a gondolattól, hogy az éjszaka közepén odakint lófrálj!
Megmosolyogtam az aggódását. Kedves volt. Sőt, mi több, szívmelengető.
– Jó, rákeresek a neten, visszahívsz?
– Nem. Hangosíts ki.
Felnevettem az ellenállását hallva.
– Te mindig szereted megmondani az embereknek, mit csináljanak?
– Sosem lehetsz elég óvatos. Na, van már valami?
– Igen, azt írja, hogy háromutcányira van egy. Mentem is a címet, és indulok.
– Ha nem leszel ott, amikor odaérek, hívom a 911-et.
– Ne már! – kacagtam hangosan. – Mit mondasz nekik? Nincs itt egy lány, akivel találkoztam volna? Még a nevemet sem tudod.
– Most, hogy így mondod... – Hallottam, hogy Dylan közben elindult, már máshogy vette a levegőt, és szinte éreztem a lépteit is. A héttérben nevetés és zene csendült fel, majd pedig egy kocsiajtó csapódott, és újra csend lett. – Bemutatkoznál?
– Anastasia Dashkova. Örülök, hogy megismerhetlek!
– Hűha! Nem is tudtam, hogy orosz vagy.
– Miért, szerinted a Nastya amolyan frappáns álnév?
Ezúttal Dylan kacagott fel. Tetszett; nagyon is tetszett ez a hang.
– Előfordul, hogy nincs válaszod valamire?
– Nem – vágtam rá azonnal.
– Gondoltam. Most indulok, úgyhogy kérlek, fáradj te is a megbeszélt helyre.
– Kösz.
Várt egy hosszú pillanatig a válasszal.
– Végül is, csak elcsábítottalak egy kávézásra.
Felelet nélkül tettem le a telefont, de levakarhatatlan mosoly mászott ki az arcomra; nem hervadt le, amikor elköszöntem Dakotától és a barátnőitől, sem akkor, amikor elindultam a kávézó felé a sötét utcán, sem akkor, amikor végre odaértem, és kiválasztottam egy szimpatikus kis helyet magamnak az ablak mellett.

*Dylan*

Minél előbb akartam odaérni, annál több lámpa váltott pirosra, és nagyon úgy festett, hogy a város kezd teljesen bedugulni. Minden második sarkon vagy hatvan autó állt egyhelyben, úgyhogy miután a harmadik ilyen dugóból is kijutottam, úgy döntöttem, hogy inkább kerülőúton megyek, és reménykedem benne, hogy ott nem ennyire vészes a helyzet.
Időközben Nastya átküldte a pontos címet, nekem pedig kihagyott egy ütemet a szívem; abban a kávézóban volt az első randink Brittel. Épp, hogy csak befejeztük az aznapra tervezett jelenetek felvételét, éjfél már jócskán elmúlt, és mi átugrottunk, mert nem akartunk aludni…
Gyorsan eltereltem a magamban a témát, mert az utolsó dolog, amire gondolni akartam, az Britt volt. Sóhajtva bevettem egy kanyart, és a következő pillanatban már meg is pillantottam az ismerős kis üzletet. Még mindig ugyanolyan lerobbantan festett, és még mindig karácsonyfaizzókkal világították ki. Az órára pillantottam. Rekordsebességgel sikerült átjönnöm Brooklynba, mindössze negyvenöt percbe tellett.
Lefékeztem a kávézó előtt, és egészen addig eszem ágában sem volt még a kocsiból sem kiszállni, amíg meg nem pillantottam Nastyát egy asztalnál, miközben békésen kávét kortyolgatott. Összeszorított fogakkal a telefonomért nyúltam, hogy szóljak neki, kint várom, de félúton megálltam a mozdulatban.
Hol hagytad a tökeidet, Dylan? Ez csak egy kávézó!
De még mielőtt komolyabb vitába bonyolódhattam volna a fejemben ordibáló hangokkal, Nastya kinézett az ablakon, és a tekintetünk összetalálkozott. Mosoly terült szét az arcán, és félénken integetni kezdett.
– Nem egészen így képzeltem el az első kávézásunkat… – motyogtam, miközben nagy nehezen rávettem magam, hogy kinyissam az ajtót.
Mikor beléptem a helyiségbe, kellemes meleg és valamilyen édes illat fogadott. Az üzletet teljesen átrendezték, mióta utoljára jártam itt, úgyhogy egy fokkal jobban éreztem magam. De annyira még mindig nem, hogy rá tudjak erőltetni egy mosolyt a fejemre. Lehet, hogy még mindig nem gyakoroltam eleget a művigyorgást.
– Szia! – köszönt halkan Nastya, látszólag ő is elég furcsán érezte magát. – Sajnálom, hogy elrángattalak ide!
– Semmi baj – feleltem, és leültem a vele szemben lévő székre.
– Nem tudtam, hogy mit szeretsz inni, úgyhogy nem rendeltem neked semmit, de ki akartak dobni, úgyhogy magamnak muszáj volt… – Nastya hirtelen abbahagyta a beszédet, és fülig elpirult. – Bocs, túl sokat dumálok, igaz?
Csak ekkor realizáltam, hogy valószínűleg világfájdalmas képpel ülök ott, és még csak nem is nagyon próbálok segíteni neki azzal, hogy magamat is kínos helyzetbe hozom valami baromsággal.
– Vanília latte.
– Mi? – kérdezte értetlenül.
– Az a kedvencem – mondtam, és intettem a pincérnek.
– Oh, az jó. Az finom… és jó. – Nyelt egy nagyot, én pedig önkénytelenül elmosolyodtam a szerencsétlenségén. Hirtelen még Brittet is elfelejtettem.
Nastya látszólag megkönnyebbült attól, hogy már nem nézek olyan végtelenül keservesen, és egy kicsit jobban elengedte magát.
– Szóval… – kezdte azért még mindig elég bizonytalanul, miután leadtam a rendelésemet. – Honnan rángattalak el, ami miatt ilyen szomorú vagy?
– Hidd el, egyenesen repestem az örömtől, mikor felhívtál. Egy srác buliján voltam, és nem vagyok nagy rajongója az efféle… összeröffenéseknek. – Megvontam a vállamat, és összekulcsoltam a kezemet az asztalon.
– Hát, én se. Én is éppen egy partiról jövök, és már két perc után szabadulni akartam. Persze, Dakota élvezi az ilyesmiket…
– Dakota? – szakítottam félbe hirtelen.
A kutya?
– A legjobb barátnőm.
Nem a kutya.
– Értem. Szóval a bulikat is utáljuk, egyre több bennünk a közös pont.
– Igen. – Nastya szája sarka felfelé görbült, miközben belekortyolt a kávéjába. A következő pillanatban már az enyém is ott gőzölgött előttem.
– Most már ismerem a legjobb barátnődet, a kutyádat, a neveddel is tisztában vagyok, viszont fogadok, te már azt is tudod, hány órakor születtem, és hogy mi a neve a másod-unokatesómnak! – vicceltem, mire ő rácsapott az alkaromra.
– Hagyd már! Csak egyszer kerestem rád Tumblrön!
– Te rám kerestél Tumblrön? – Meglepetést színleltem, de természetesen tisztában voltam vele, hogy minimum egy helyen utánam nézett. Inkább azon csodálkoztam, hogy tényleg nem tudta a másod-unokatesóm nevét.
– Hát, én… mégiscsak tudnom kell, hogy pszichopatával megyek-e kávézni, nem?!
– Ha most itt ülsz, akkor biztos nem jutottál el a nogitsunés képekig.
– A micsodáig? – kérdezte habozva, mire vigyorogva legyintettem.
– Szóval, Nastya, neked hogy hívják a másod­-unokatesód?
– Nincsenek testvéreim. Se unoka-, se másod-unoka- vagy harmad-unokatesó – vonta meg a vállát kedvetlenül.
– Hú, az nem jó – mondtam, és megfújtam a lattémat.
– Hát, nem is rossz. Minden figyelmet te kapsz.
– Még hogy nem szereted a figyelmet! – mutattam rá, mire ő a szemét forgatta.
– Nem szeretem az interneten mindenhol magamat látni. Mellesleg, mintha valami olyasmit említettél volna, hogy intézkedsz az ügyben.
Gondolatban lefejeltem az asztalt. Mintha tényleg mondtam volna valami hasonlót…
– Ezek nem olyan könnyen orvosolható dolgok. Ha egyszer felkerült, többet nem jön le – vágtam ki magam a helyzetből többé-kevésbé sikeresen.
– Oké, értem, de nem akarom mindenhol azt olvasni, hogy a barátnőd vagyok, és nem akarok fanfictiönöket meg fanartokat, meg…
A beszélgetés kezdett határozottan rossz irányba kanyarodni, úgyhogy kénytelen voltam gyorsan előrukkolni valamivel.
– Miért, mim akarsz lenni, ha nem a barátnőm? – kérdeztem hirtelen, mire ő csak tátogni tudott. Hát, nem is csodálom, ilyen nagy ökörséget is régen mondtam.
– Ez nem erről szól – válaszolta pár másodperces késéssel, és beletúrt a hajába.
Csendben ültünk egy ideig, én őt figyeltem, ő pedig látszólag igencsak érdekesnek találta a saját kézfejét.
– Hazaviszel? – kérdezte végül, és bátortalanul felnézett rám.
– Igen.
Lehúztam az utolsó korty italomat, és gyorsan kifizettem a kávét. Nastya nem engedte, hogy az övét is álljam, én pedig inkább nem szóltam bele, így is eléggé félresikerült ez a randi. Vagy akármi is volt ez.
A kocsiban sem szóltunk egymáshoz, a rádió szólt, Nastya pedig végig gondosan kerülte a tekintetemet, és elmerült a mellettünk elsuhanó város fényeiben. Be kell valljam, tényleg gyönyörű volt ilyenkor New York, de jobban értékeltem volna, ha rám összepontosítja a figyelmét. Mindenesetre ő igazán profinak tűnt az ignorálásomban; megadta a címet, és néha megjegyezte, hogy merre kellene kanyarodnom, amúgy meg úgy tett, mint aki észre sem veszi, hogy minden szabad másodpercemben rápillantok.
– Itt balra, aztán a zöldséges után az első ház jobbra – adta ki a végső utasításokat, én pedig egy szó nélkül követtem őket.
Megálltam egy társasház mellett, és vártam, hogy Nastya egy szó nélkül faképnél hagyjon, de mikor jó egy perc múlva sem szállt ki, ránéztem.
– Köszönöm, hogy elhoztál. És bocsánat a hisztiért, csak… nem vagyok benne biztos, hogy én akarom ezt, érted?
Felvontam a szemöldökömet, de azért bólintottam.
– Meg van bocsátva – mondtam, mire ő tehetetlenül bámult vissza rám. – Majd hívj fel, ha átgondoltad – tettem még hozzá a kelleténél talán egy kicsit nyersebben, ő pedig sóhajtva kiszállt az autóból.
– Oké.
Még figyeltem, ahogy bemegy a kapun, és még egyszer hátrafordul, hogy rám nézzen, majd pedig becsukódik mögötte az ajtó.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése