Úgy döntöttünk, hogy Dylan szülinapja alkalmából már ma feltöltjük az új részt. :) Jó olvasást!
(Köszönjük a kommenteket az előző rész alá, nagyon aranyosak vagytok. ♥)
Nilla és Naomi
*Nastya*
Győzött az égető kíváncsiság.
Ráklikkeltem a Tumblr ikonra, és lassan bepötyögtem a legtöbbet rebloggolt
nevet. Ez már beteges! Egy pillanatra visító rajongónak éreztem magamat, aki
csak azért jár meccsre, hátha összefut a kedvenc színészével.
Az oldal persze csordultig telt
Dylannel. Elkapott pillanatképek, sorozatos és filmes képkockák, szerkesztett
montázsok, mosolygós gifek. Mintha az egész életét láttam volna képekben, egy
kicsit ijesztően is hatott.
Néhány oldallal később azonban
rábukkantam egy friss képre – a tegnapi Mets rangadóról. Eltátottam a számat,
és azonnal rákattintottam, hogy nagyobb méretben is láthassam. Mi? A? Büdös? Franc?
#Kiezalány? #Dylanújbarátnője
#Mets
Mellettem állt a képen. Éppen rám
nézett, és vigyorgott. De nem ám akárhogy; fülig érő szájjal. Csillogó szemmel.
Úgy mutattunk egymás mellett, mintha ezer éve ismernénk a másikat. Mintha több
lenne közöttünk annál, minthogy együtt nézünk egy meccset. Kis híján megállt a
szívem, ahogy láttam, hányan osztották már tovább a képet. Terjedt, akár valami
rossz nyavalya. Percenként frissítettem az oldalt, és a dolog pillanatról
pillanatra vált elborzasztóbbá. Vajon mennyi időbe telik, hogy hardcore fanok
rám bukkanjanak? A fenébe, én nem akarok híres lenni!
Előkaptam a telefonomat.
Kikerestem a tegnap elmentett számot, de mielőtt rányomtam volna a zöld gombra,
elfogott a félelem. Mégsem hívhatom fel csak úgy! Hogy néz az ki? Különben is,
ő a fiú! Neki kell először kezdeményeznie. Vagy ez már nem érvényes a mai
világban?
Atyaég. Kezdtem elveszíteni
minden józanságomat. Alapjáraton nem vagyok valami határozott típus,
hülyeségeket halmozok hülyeségekre, erre még közbejön egy ilyen... Duh. Bárcsak
a hátsó felemen maradtam volna tegnap!
A körmömet rágtam idegességemben.
Kikapcsoltam a gépet, hogy még véletlenül se essek kísértésbe, és frissítgessem
percenként. Felhívtam volna Dakotát, a legjobb barátnőmet csakhogy ő aztán
tutira kiakadna. Követelné, hogy azon nyomban, az ő füle hallatára
telefonáljak. Nem, azt hiszem, egy darabig meglesz anélkül, hogy tudná ezt az
információt.
A dilemmám abban a pillanatban
eldőlni látszott, amikor két órával később megcsörrent a mobil, és a tegnap
készített szelfik egyike villant fel a képernyőn. Ezt állítottam be
hívó-azonosítónak. Majd’ kiugrott a szívem a helyéről, de nem mertem felvenni a
telefont. Mit mondhatnék? Úristen!
Megköszörültem a torkom, amikor
beleszóltam a vonalba.
– Halló.
– Áh, szia! Én vagyok az, Dylan.
– Milyen Dylan?
Hülye, idióta!
– Hát... Akivel tegnap bratyiztál
a meccsen, tudod.
– A meccsen?
Eszement, nem normális!
– Igen, a Mets játszott.
– Óh, persze! Már emlékszem.
Szerencsétlen!
– Na, igen, csak tegnap történt.
– Mintha
ezer éve lett volna!
Béna! Mondj már igazat!!!
Nem
sokat segített a helyzeten a belső hang, ami folyamatosan üvöltözött velem.
– Oké, szóval... Zavarlak?
– Nem, dehogy, éppen a kutyámat
sétáltattam.
Nincs is kutyád!
– Ez szuper! Hogy hívják?
– Mi?
Mi???
– A kutyust.
– Ja, hogy őt! Hát ő George...
Edward... Peter.
Dylan néhány másodpercig
megszólalni sem tudott, én meg behunytam a szemem. Most aztán szerettem volna
elbújni a világ elől.
– Jó hosszú neve van.
– Aha, tudod, ez csak ilyen
csajos dili.
Az hát, dili, ami határozottan az
én fejemben uralkodott.
– Fura kérdésem lesz, de
netközelben vagy?
– Igen, miért?
Kezdtem sejteni a telefonálás
valódi okát. Ha Dylan maga nem is látta a fényképet a neten, valaki biztosan,
és ez talán rossz hatással van a karrierjére. Rám vallana, ha egy olyasvalakit
szúrnék ki magamnak, aki megint elérhetetlen.
– Ma felhívtak néhányan, mert a
tegnapi után néhány netes oldal kamu híreket hozott le. Mindenképpen
figyelmeztetni akartalak, hogy tudd, mi vár rád, de ígérem, hogy már rajta
vagyok az ügyön. Többé semmi sem fog megjelenni rólad. Ne haragudj.
Mire a mondandója végére ért,
elkomorult a hangja. Egészen megsajnáltam, és a hirtelen kialakult
agylágyulásom is elmúlt. Hányan hívtak volna fel azért, hogy ne érezzem
kellemetlenül magamat? Aaron még arról sem szólt, hogy nem jön el a
randevúnkra! Nagyot sóhajtottam.
– Sokszor történik ez?
Dylan örömtelenül, röviden
felnevetett.
– Szinte mindig. Mindegy, kivel
látnak együtt, ez lesz a vége. És így jutottunk el odáig, hogy az összes
barátommal bujkálunk, ha találkozni akarunk.
– Sajnálom. Rossz lehet.
Rólam egyetlen fénykép jelent meg
a neten, és máris elborult az agyam. Róla millió jelenik meg naponta, és mégis
bírnia kell. Ez aztán a totál szívás.
– Hozzászoktam – felelte
bánatosan. – Mindennek megvan az ára.
Ennyit mondott csupán, én mégis
megértettem, milyen magányos lehet valójában. Ő, akit milliók szeretnek, de
kevesen ismernek. Szerettem volna segíteni, csak nem tudtam. Vonzott, viszont a
körülötte lévő felhajtás taszított is. Még azt sem szerettem, ha megbámultak az
utcán! Mi lenne, ha elhívnám egy ártatlan, délutáni kávézásra?
– De a híváslistádat nem
nyomozzák le, ugye?
– Nem – nevetett fel először
jókedvűen a beszélgetés alatt. – Az biztonságban van.
– Akkor, izé... – Átkozottul
nehezemre esett kimondani. – Hívj fel legközelebb, ha dumálni szeretnél
valakivel.
– Kösz.
Legalább egy fél percig
hallgattunk. Könnyű lett volna bármi hülyeséget mondani, de egyszerűbb volt
üdvözölni a csendet.
– Jól van, én asszem... Megyek,
és csinálok valamit – mondta végül Dylan, és úgy éreztem, sikerült zavarba
hoznom. Még én is belepirultam, kész szerencse, hogy nem láthatta.
– Rendben, menj, és csinálj
valamit. Valószínűleg én is így fogok tenni.
– Király. Vigyázz magadra.
– Te is!
Három másodperccel később
megszakadt a vonal. Nagy sóhaj kíséretében tettem le a mobilt az asztalra.
Furán éreztem magam. Kétségkívül ez a beszélgetés is fura volt, meg a kép a
neten. Miért ilyen rohadtul bonyolult? És mégis miért nőtt bennem folyamatosan
a kíváncsiság iránta? És miért teszek fel ennyi kérdést?
Jobb lesz befejezni az agyalást.
Nem történt semmi, ahogy a balhé jött, úgy majd el is múlik. Csak meg kell
húznom magamat, és mindenki szépen elfelejt.
Megfogadtam, hogy nem használom a
netet arra, hogy magam után kutassak. Ezek után bármit is írnak az internetes
oldalak, isten bizony teszek rá!
Inkább elővettem az aktuális
olvasmányomat, feltettem a lábamat a dohányzóasztalra, és belemerültem a betűk
tengerébe. A könyvek nem okoznak csalódást, sosem. Az az emberek reszortja.
*Dylan*
Tyler egy szál törölközőben
nyitott ajtót, én pedig önkénytelenül is hátrafordultam, és végigkémleltem az
utcát. Nagyon úgy festett, hogy egy újságíró sem öltött szemeteskuka alakot, és
kapta le Tylert félmeztelenül, de azért gyorsan beljebb löktem a küszöbről, és
bevágtam magam mögött az ajtót.
– Neked is szia – mondta durcás képpel,
és hátat fordított nekem, majd megindult a nappali felé. Tyler New York-i háza
borzalmasan nagy volt, az előszoba már a lakásom felét kitette, a hálószobáját
pedig előbb néztem volna luxuslakosztálynak.
– Meg kéne köszönnöd, hogy
megmentettem a hátsódat. Jeff kettétépett volna, ha még egyszer meglát rólad
pár ilyen lesi fotót. – Levágtam magam a minimum három méteres kanapéjára, és a
dohányzóasztalon lévő chipsért nyúltam.
– Nem értem, mi baja van a
dologgal. Szerintem csak szaporítom a nézőket ezzel – felelte vigyorogva, és
eltűnt a fürdőben. – A felsőtestem mágnesként vonzza őket.
– Bárcsak a színészi tehetséged
tenné inkább! – kiabáltam vissza.
– Tudod, hova menjél, Dyl! –
Hátravetett fejjel nevettem, majd pedig unottan chipset majszolgattam, míg
Tyler a fürdőszobában… ki tudja mit csinált. Amennyi időbe telt neki az
elkészülés, szerintem még a szempilláját is begöndörítette.
– Szóval, jövő héten munka.
– Ja. Totál szívás, nincs kedvem
megint hajnalig forgatni. Tököm tele van a sok éjszakai jelenettel. Miért nem
jó ugyanaz világosban? – nyomtam le gyorsan egy panaszáradatot, amire Tyler
csak egy megértő sóhajtással felelt. Bekaptam az utolsó falat chipset is.
– Haver, megzabáltad a kajámat. –
Tyler összeráncolt homlokkal kapta ki a kezemből az üres zacskót.
– Bocs. Amúgy is fogynod kéne.
– A francokat – vágta rá még az
előbbinél is sértődöttebben, én pedig nevetni kezdtem. Ha Tylernek igazán
számított valami, az a külseje volt. Meg Crystal. De őt mostanában nagyon
keveset látta, úgyhogy inkább a saját kinézetére összpontosított.
– Kapcsolj inkább valami zenét.
Még mindig morogva elindult a
laptopjáért, én pedig lehunytam a szemet. Imádtam New Yorkot, de mindig lefárasztott
az állandó nyüzsgésével, még jobban, mint Los Angeles. Aznapra terveztem még
egy hazaugrást is, de a délig alvás és a semmittevés valahogy eléggé elvette az
időmet, így inkább elhalasztottam a dolgot.
– Milyen volt a tegnapi meccs? –
kérdezte Tyler, és bár még nem láttam, hallottam a hangján, hogy fülig ér a
szája. Na, mi a fene történt ebben a fél
percben?
– Jó, nyertünk.
– Ennyi? – Látványosan
elnyújtotta a szót. Tyler megjelent a szobában, és vidáman leült mellém;
ügyesen elrejtette előlem a laptopja képernyőjét.
– Igen. Miért, mi más kéne, hogy
legyen? – Felvontam a szemöldököm, és megpróbáltam megnézni, hogy mi lehet
olyan érdekes a notebookján, de ő hirtelen lecsapta a tetejét; egy másodpercen
múlott, hogy nem végzett egyszerre három ujjammal is. – Mi van már?! –
morrantam rá, és komoly harcba kezdtünk a gépért. Rávetettem magamat, és
igyekeztem kitépni a kezéből az áhított tárgyat. A végén már csikizéshez
kellett folyamodnom, olyan erősen szorította.
– Megadom magam, megadom magam! –
kiabálta, miközben könnyek csordultak ki a szeméből.
– Én is úgy gondoltam –
válaszoltam, és kirántottam elgyengült ujjai közül a laptopot. Felnyitottam a
tetejét, és… – Azt a rohadt. Bakker,
bakker. A fenébe, ne már.
Nastya és én álltunk egymás
mellett a képen, és én úgy vigyorogtam rá, mintha soha szebbet nem láttam volna
még. Na, ne már. Nagyon ne.
– Szóval, mesélj, haver! – Tyler
a verekedés közben leesett a kanapéról, és most a földről pislogott rám.
– Ez nem az, aminek látszik! –
kezdtem bele, de egy megosztás hirtelen elterelte a figyelmemet. Mi az, hogy „Ő Dylan új barátnője, egészen biztosan, én
ismerem is őket”?!
Dühösen végigpörgettem még vagy
tizenöt ilyet, majd Tylerre néztem.
– Ez nem az, aminek látszik – ismételtem
meg.
– Oké, ezt már hallottuk.
– Nastya meg fog ölni! Egyszer
tetszik meg valaki, azt is elbasszák ezek a…
– Nyugi, nyugi! Dylan, lazíts!
Fogadni mernék, hogy a csaj nem fog emiatt kidobni az ablakon. – Tyler a
biztonság kedvéért kivette a kezemből a laptopját, és újra felült mellém. –
Hívd fel, ha biztos akarsz lenni benne. – Tyler a vállamra tette a kezét. – De
előbb szerintem igyál meg valamit, úgy nézel ki, mint aki most szabadult.
Rávillant a tekintetem, és
előbányásztam a telefonomat a zsebemből. Vagy két percig bámultam a névjegyét,
és valószínűleg még tovább csinálom, ha Tyler nem kapja ki a kezemből a mobilt.
– Ne! – De már késő volt;
odanyomta a fülemhez, én pedig tátogva hallgattam, ahogy kicsöng.
– Hát, lehetett volna rosszabb is
– közölte Tyler, mikor letettem a telefont. – Mit mondott?
– Azt hazudta, van egy kutyája.
Szerintem erőteljesen le akart rázni. Először azt sem tudta, ki vagyok. –
Beletúrtam a hajamba, miközben Tyler megpróbálta visszafojtani a röhögést. A
feje már teljesen vörös volt, és a szájára kellett szorítania a kezét.
– Nem mintha te nem hazudtál volna –
nyögte ki végül. – „Néhányan felhívtak…
kamu hírek… már intézkedtem…” –Tyler eltorzított hangon affektálni kezdett.
Inkább hozzávágtam a legközelebbi
díszpárnát.
Másnap Tyler kanapéján ébredtem,
a TV lenémítva ment, éppen valamilyen szappanoperát nyomattak. Tyler a fotelben
aludt, a szájából kifolyt a nyála, mire kissé undorodva elfordultam tőle. Ki a
fenének jön be egy ilyen pasi?
A következő pillanatban pedig
bevillant Nastya. Azt is rendbe kellene még hoznom valahogy. A fejemet fogva
belefúrtam az arcomat egy plédbe, és már éppen azon voltam, hogy visszaalszom,
mikor Tyler eszeveszett fülsértően horkolni kezdett.
– Lehetnél még ennél is
undorítóbb?! – kérdeztem fennhangon, de ő meg sem hallotta, békésen tovább
röfögött.
Kénytelen voltam felkelni, tekintve,
hogy nem voltam Tyler Posey-pofozós hangulatban. Mikor elhaladtam mellette,
azért hangosan köhögni kezdtem, de ő még mindig nem zavartatta magát. Szememet forgatva
kivánszorogtam a konyhába, azzal a nemes céllal, hogy megelőzöm Tyler
elhízását, és felzabálok minden ehetőt. Ebben határozott tehetség voltam.
A hűtő természetesen dugig volt
mindenféle diétás kajákkal, úgyhogy inkább gyorsan becsuktam, és a szekrények
felé vettem az irányt. Tyler híres volt arról, hogy a „kirakatba” pakolta,
amire büszke, és valahova elrejtette azt, amit még magának sem szívesen
mutogatott. Így hát, egy adag aszalt
gyümölcs mögött természetesen ráakadtam két dobozni csokis kekszre.
Miközben az édességet
majszolgattam, és ügyeltem rá, hogy sehova ne menjem morzsa – máskülönben Tyler
megölt volna –, a telefonomat nyomogattam. Vagy kétmillió Twitter-értesítés,
még egyszer annyi Facebookon – Tumblrre ezután már fel sem mertem nézni. Sóhajtva
arrébb löktem a mobilomat, és inkább a süteményre koncentráltam.
Egészen két percig be is vált ez
a technika, aztán pedig idegességemben felálltam, és fel- le kezdtem járkálni.
Oké, vegyük sorra a dolgokat.
Anyuék meglátogatása.
Nastya.
Tyler megfojtása.
– Pont ilyen sorrendben – mondtam
ki hangosan, és megindultam az előszoba felé.
Sziasztok!
VálaszTörlésAnnyira imádtam ezt a részt (is)!! Haláli vicces volt a telefonbeszélgetés Dylan és Nastya között, annál meg, hogy "Tyler Posey-pofozgatós" hangosan felnevettem. Hihetetlenek vagytok! :D
De van egy problémám... Túl gyorsan befejeződnek ezek a fejezetek. :D Kell a többi, ide nekem! Komolyra véve a szót, semmi kivetnivalót nem találtam néhány könnyen javítható elírási hibán kívül. Szóval csak így tovább!
Szia! Köszönjük, hogy írtál, örültünk neki. :) De annak még jobban, hogy tetszett ez a rész is. Hát igen, a humorunkat nem spóroljuk ki a fejezetekből...
TörlésÓh, mi pedig igyekszünk szép, hosszú, kerek fejezeteket írni nektek. :D Bár hidd el, azért örülünk ennek a "problémának"!
Sziasztok! Ma talaltam ra a blogra es egyszeruen mar most a kedvencem! Úristen nem lehet szavakba önteni,hogy milyen fantasztikusak vagytok! Remélem befejezitek ezt a történetet, mert kár lenne félbe hagyni! 💖
VálaszTörlésSzia! Hűha, köszönjük szépen! Nem gondoltuk volna, hogy szeretni fogjátok, egyszerűen csak írtuk, ami eszünkbe jutott... :D A félbehagyás veszélye nem áll fent, mert addig fogom zaklatni Naomit, amíg nem ír nekem függővéges fejezeteket :D
Törlés