2016. augusztus 26.

Második rész

Sziasztok!
Úgy döntöttünk, hogy Dylan szülinapja alkalmából már ma feltöltjük az új részt. :) Jó olvasást!
(Köszönjük a kommenteket az előző rész alá, nagyon aranyosak vagytok. ♥)
Nilla és Naomi 


*Nastya*

Győzött az égető kíváncsiság. Ráklikkeltem a Tumblr ikonra, és lassan bepötyögtem a legtöbbet rebloggolt nevet. Ez már beteges! Egy pillanatra visító rajongónak éreztem magamat, aki csak azért jár meccsre, hátha összefut a kedvenc színészével.
Az oldal persze csordultig telt Dylannel. Elkapott pillanatképek, sorozatos és filmes képkockák, szerkesztett montázsok, mosolygós gifek. Mintha az egész életét láttam volna képekben, egy kicsit ijesztően is hatott.
Néhány oldallal később azonban rábukkantam egy friss képre – a tegnapi Mets rangadóról. Eltátottam a számat, és azonnal rákattintottam, hogy nagyobb méretben is láthassam. Mi? A? Büdös? Franc?
#Kiezalány? #Dylanújbarátnője #Mets
Mellettem állt a képen. Éppen rám nézett, és vigyorgott. De nem ám akárhogy; fülig érő szájjal. Csillogó szemmel. Úgy mutattunk egymás mellett, mintha ezer éve ismernénk a másikat. Mintha több lenne közöttünk annál, minthogy együtt nézünk egy meccset. Kis híján megállt a szívem, ahogy láttam, hányan osztották már tovább a képet. Terjedt, akár valami rossz nyavalya. Percenként frissítettem az oldalt, és a dolog pillanatról pillanatra vált elborzasztóbbá. Vajon mennyi időbe telik, hogy hardcore fanok rám bukkanjanak? A fenébe, én nem akarok híres lenni!
Előkaptam a telefonomat. Kikerestem a tegnap elmentett számot, de mielőtt rányomtam volna a zöld gombra, elfogott a félelem. Mégsem hívhatom fel csak úgy! Hogy néz az ki? Különben is, ő a fiú! Neki kell először kezdeményeznie. Vagy ez már nem érvényes a mai világban?
Atyaég. Kezdtem elveszíteni minden józanságomat. Alapjáraton nem vagyok valami határozott típus, hülyeségeket halmozok hülyeségekre, erre még közbejön egy ilyen... Duh. Bárcsak a hátsó felemen maradtam volna tegnap!
A körmömet rágtam idegességemben. Kikapcsoltam a gépet, hogy még véletlenül se essek kísértésbe, és frissítgessem percenként. Felhívtam volna Dakotát, a legjobb barátnőmet csakhogy ő aztán tutira kiakadna. Követelné, hogy azon nyomban, az ő füle hallatára telefonáljak. Nem, azt hiszem, egy darabig meglesz anélkül, hogy tudná ezt az információt.
A dilemmám abban a pillanatban eldőlni látszott, amikor két órával később megcsörrent a mobil, és a tegnap készített szelfik egyike villant fel a képernyőn. Ezt állítottam be hívó-azonosítónak. Majd’ kiugrott a szívem a helyéről, de nem mertem felvenni a telefont. Mit mondhatnék? Úristen!
Megköszörültem a torkom, amikor beleszóltam a vonalba.
– Halló.
– Áh, szia! Én vagyok az, Dylan.
– Milyen Dylan?
Hülye, idióta!
– Hát... Akivel tegnap bratyiztál a meccsen, tudod.
– A meccsen?
Eszement, nem normális!
– Igen, a Mets játszott.
– Óh, persze! Már emlékszem.
Szerencsétlen!
– Na, igen, csak tegnap történt.
– Mintha ezer éve lett volna!
Béna! Mondj már igazat!!!
Nem sokat segített a helyzeten a belső hang, ami folyamatosan üvöltözött velem.
– Oké, szóval... Zavarlak?
– Nem, dehogy, éppen a kutyámat sétáltattam.
Nincs is kutyád!
– Ez szuper! Hogy hívják?
– Mi?
Mi???
– A kutyust.
– Ja, hogy őt! Hát ő George... Edward... Peter.
Dylan néhány másodpercig megszólalni sem tudott, én meg behunytam a szemem. Most aztán szerettem volna elbújni a világ elől.
– Jó hosszú neve van.
– Aha, tudod, ez csak ilyen csajos dili.
Az hát, dili, ami határozottan az én fejemben uralkodott.
– Fura kérdésem lesz, de netközelben vagy?
– Igen, miért?
Kezdtem sejteni a telefonálás valódi okát. Ha Dylan maga nem is látta a fényképet a neten, valaki biztosan, és ez talán rossz hatással van a karrierjére. Rám vallana, ha egy olyasvalakit szúrnék ki magamnak, aki megint elérhetetlen.
– Ma felhívtak néhányan, mert a tegnapi után néhány netes oldal kamu híreket hozott le. Mindenképpen figyelmeztetni akartalak, hogy tudd, mi vár rád, de ígérem, hogy már rajta vagyok az ügyön. Többé semmi sem fog megjelenni rólad. Ne haragudj.
Mire a mondandója végére ért, elkomorult a hangja. Egészen megsajnáltam, és a hirtelen kialakult agylágyulásom is elmúlt. Hányan hívtak volna fel azért, hogy ne érezzem kellemetlenül magamat? Aaron még arról sem szólt, hogy nem jön el a randevúnkra! Nagyot sóhajtottam.
– Sokszor történik ez?
Dylan örömtelenül, röviden felnevetett.
– Szinte mindig. Mindegy, kivel látnak együtt, ez lesz a vége. És így jutottunk el odáig, hogy az összes barátommal bujkálunk, ha találkozni akarunk.
– Sajnálom. Rossz lehet.
Rólam egyetlen fénykép jelent meg a neten, és máris elborult az agyam. Róla millió jelenik meg naponta, és mégis bírnia kell. Ez aztán a totál szívás.
– Hozzászoktam – felelte bánatosan. – Mindennek megvan az ára.
Ennyit mondott csupán, én mégis megértettem, milyen magányos lehet valójában. Ő, akit milliók szeretnek, de kevesen ismernek. Szerettem volna segíteni, csak nem tudtam. Vonzott, viszont a körülötte lévő felhajtás taszított is. Még azt sem szerettem, ha megbámultak az utcán! Mi lenne, ha elhívnám egy ártatlan, délutáni kávézásra?
– De a híváslistádat nem nyomozzák le, ugye?
– Nem – nevetett fel először jókedvűen a beszélgetés alatt. – Az biztonságban van.
– Akkor, izé... – Átkozottul nehezemre esett kimondani. – Hívj fel legközelebb, ha dumálni szeretnél valakivel.
– Kösz.
Legalább egy fél percig hallgattunk. Könnyű lett volna bármi hülyeséget mondani, de egyszerűbb volt üdvözölni a csendet.
– Jól van, én asszem... Megyek, és csinálok valamit – mondta végül Dylan, és úgy éreztem, sikerült zavarba hoznom. Még én is belepirultam, kész szerencse, hogy nem láthatta.
– Rendben, menj, és csinálj valamit. Valószínűleg én is így fogok tenni.
– Király. Vigyázz magadra.
– Te is!
Három másodperccel később megszakadt a vonal. Nagy sóhaj kíséretében tettem le a mobilt az asztalra. Furán éreztem magam. Kétségkívül ez a beszélgetés is fura volt, meg a kép a neten. Miért ilyen rohadtul bonyolult? És mégis miért nőtt bennem folyamatosan a kíváncsiság iránta? És miért teszek fel ennyi kérdést?
Jobb lesz befejezni az agyalást. Nem történt semmi, ahogy a balhé jött, úgy majd el is múlik. Csak meg kell húznom magamat, és mindenki szépen elfelejt.
Megfogadtam, hogy nem használom a netet arra, hogy magam után kutassak. Ezek után bármit is írnak az internetes oldalak, isten bizony teszek rá!
Inkább elővettem az aktuális olvasmányomat, feltettem a lábamat a dohányzóasztalra, és belemerültem a betűk tengerébe. A könyvek nem okoznak csalódást, sosem. Az az emberek reszortja.

*Dylan*

Tyler egy szál törölközőben nyitott ajtót, én pedig önkénytelenül is hátrafordultam, és végigkémleltem az utcát. Nagyon úgy festett, hogy egy újságíró sem öltött szemeteskuka alakot, és kapta le Tylert félmeztelenül, de azért gyorsan beljebb löktem a küszöbről, és bevágtam magam mögött az ajtót.
– Neked is szia – mondta durcás képpel, és hátat fordított nekem, majd megindult a nappali felé. Tyler New York-i háza borzalmasan nagy volt, az előszoba már a lakásom felét kitette, a hálószobáját pedig előbb néztem volna luxuslakosztálynak.
– Meg kéne köszönnöd, hogy megmentettem a hátsódat. Jeff kettétépett volna, ha még egyszer meglát rólad pár ilyen lesi fotót. – Levágtam magam a minimum három méteres kanapéjára, és a dohányzóasztalon lévő chipsért nyúltam.
– Nem értem, mi baja van a dologgal. Szerintem csak szaporítom a nézőket ezzel – felelte vigyorogva, és eltűnt a fürdőben. – A felsőtestem mágnesként vonzza őket.
– Bárcsak a színészi tehetséged tenné inkább! – kiabáltam vissza.
– Tudod, hova menjél, Dyl! – Hátravetett fejjel nevettem, majd pedig unottan chipset majszolgattam, míg Tyler a fürdőszobában… ki tudja mit csinált. Amennyi időbe telt neki az elkészülés, szerintem még a szempilláját is begöndörítette.
– Szóval, jövő héten munka.
– Ja. Totál szívás, nincs kedvem megint hajnalig forgatni. Tököm tele van a sok éjszakai jelenettel. Miért nem jó ugyanaz világosban? – nyomtam le gyorsan egy panaszáradatot, amire Tyler csak egy megértő sóhajtással felelt. Bekaptam az utolsó falat chipset is.
– Haver, megzabáltad a kajámat. – Tyler összeráncolt homlokkal kapta ki a kezemből az üres zacskót.
– Bocs. Amúgy is fogynod kéne.
– A francokat – vágta rá még az előbbinél is sértődöttebben, én pedig nevetni kezdtem. Ha Tylernek igazán számított valami, az a külseje volt. Meg Crystal. De őt mostanában nagyon keveset látta, úgyhogy inkább a saját kinézetére összpontosított.
– Kapcsolj inkább valami zenét.
Még mindig morogva elindult a laptopjáért, én pedig lehunytam a szemet. Imádtam New Yorkot, de mindig lefárasztott az állandó nyüzsgésével, még jobban, mint Los Angeles. Aznapra terveztem még egy hazaugrást is, de a délig alvás és a semmittevés valahogy eléggé elvette az időmet, így inkább elhalasztottam a dolgot.
– Milyen volt a tegnapi meccs? – kérdezte Tyler, és bár még nem láttam, hallottam a hangján, hogy fülig ér a szája. Na, mi a fene történt ebben a fél percben?
– Jó, nyertünk.
– Ennyi? – Látványosan elnyújtotta a szót. Tyler megjelent a szobában, és vidáman leült mellém; ügyesen elrejtette előlem a laptopja képernyőjét.
– Igen. Miért, mi más kéne, hogy legyen? – Felvontam a szemöldököm, és megpróbáltam megnézni, hogy mi lehet olyan érdekes a notebookján, de ő hirtelen lecsapta a tetejét; egy másodpercen múlott, hogy nem végzett egyszerre három ujjammal is. – Mi van már?! – morrantam rá, és komoly harcba kezdtünk a gépért. Rávetettem magamat, és igyekeztem kitépni a kezéből az áhított tárgyat. A végén már csikizéshez kellett folyamodnom, olyan erősen szorította.
– Megadom magam, megadom magam! – kiabálta, miközben könnyek csordultak ki a szeméből.
– Én is úgy gondoltam – válaszoltam, és kirántottam elgyengült ujjai közül a laptopot. Felnyitottam a tetejét, és… – Azt a rohadt. Bakker, bakker. A fenébe, ne már.
Nastya és én álltunk egymás mellett a képen, és én úgy vigyorogtam rá, mintha soha szebbet nem láttam volna még. Na, ne már. Nagyon ne.
– Szóval, mesélj, haver! – Tyler a verekedés közben leesett a kanapéról, és most a földről pislogott rám.
– Ez nem az, aminek látszik! – kezdtem bele, de egy megosztás hirtelen elterelte a figyelmemet. Mi az, hogy „Ő Dylan új barátnője, egészen biztosan, én ismerem is őket”?!
Dühösen végigpörgettem még vagy tizenöt ilyet, majd Tylerre néztem.
– Ez nem az, aminek látszik – ismételtem meg.
– Oké, ezt már hallottuk.
– Nastya meg fog ölni! Egyszer tetszik meg valaki, azt is elbasszák ezek a…
– Nyugi, nyugi! Dylan, lazíts! Fogadni mernék, hogy a csaj nem fog emiatt kidobni az ablakon. – Tyler a biztonság kedvéért kivette a kezemből a laptopját, és újra felült mellém. – Hívd fel, ha biztos akarsz lenni benne. – Tyler a vállamra tette a kezét. – De előbb szerintem igyál meg valamit, úgy nézel ki, mint aki most szabadult.
Rávillant a tekintetem, és előbányásztam a telefonomat a zsebemből. Vagy két percig bámultam a névjegyét, és valószínűleg még tovább csinálom, ha Tyler nem kapja ki a kezemből a mobilt.
– Ne! – De már késő volt; odanyomta a fülemhez, én pedig tátogva hallgattam, ahogy kicsöng.

– Hát, lehetett volna rosszabb is – közölte Tyler, mikor letettem a telefont. – Mit mondott?
– Azt hazudta, van egy kutyája. Szerintem erőteljesen le akart rázni. Először azt sem tudta, ki vagyok. – Beletúrtam a hajamba, miközben Tyler megpróbálta visszafojtani a röhögést. A feje már teljesen vörös volt, és a szájára kellett szorítania a kezét.
– Nem mintha te nem hazudtál volna – nyögte ki végül. – „Néhányan felhívtak… kamu hírek… már intézkedtem…” –Tyler eltorzított hangon affektálni kezdett.
Inkább hozzávágtam a legközelebbi díszpárnát.

Másnap Tyler kanapéján ébredtem, a TV lenémítva ment, éppen valamilyen szappanoperát nyomattak. Tyler a fotelben aludt, a szájából kifolyt a nyála, mire kissé undorodva elfordultam tőle. Ki a fenének jön be egy ilyen pasi?
A következő pillanatban pedig bevillant Nastya. Azt is rendbe kellene még hoznom valahogy. A fejemet fogva belefúrtam az arcomat egy plédbe, és már éppen azon voltam, hogy visszaalszom, mikor Tyler eszeveszett fülsértően horkolni kezdett.
– Lehetnél még ennél is undorítóbb?! – kérdeztem fennhangon, de ő meg sem hallotta, békésen tovább röfögött.
Kénytelen voltam felkelni, tekintve, hogy nem voltam Tyler Posey-pofozós hangulatban. Mikor elhaladtam mellette, azért hangosan köhögni kezdtem, de ő még mindig nem zavartatta magát. Szememet forgatva kivánszorogtam a konyhába, azzal a nemes céllal, hogy megelőzöm Tyler elhízását, és felzabálok minden ehetőt. Ebben határozott tehetség voltam.
A hűtő természetesen dugig volt mindenféle diétás kajákkal, úgyhogy inkább gyorsan becsuktam, és a szekrények felé vettem az irányt. Tyler híres volt arról, hogy a „kirakatba” pakolta, amire büszke, és valahova elrejtette azt, amit még magának sem szívesen mutogatott.  Így hát, egy adag aszalt gyümölcs mögött természetesen ráakadtam két dobozni csokis kekszre.
Miközben az édességet majszolgattam, és ügyeltem rá, hogy sehova ne menjem morzsa – máskülönben Tyler megölt volna –, a telefonomat nyomogattam. Vagy kétmillió Twitter-értesítés, még egyszer annyi Facebookon – Tumblrre ezután már fel sem mertem nézni. Sóhajtva arrébb löktem a mobilomat, és inkább a süteményre koncentráltam.
Egészen két percig be is vált ez a technika, aztán pedig idegességemben felálltam, és fel- le kezdtem járkálni.
Oké, vegyük sorra a dolgokat.
Anyuék meglátogatása.
Nastya.
Tyler megfojtása.
– Pont ilyen sorrendben – mondtam ki hangosan, és megindultam az előszoba felé.

4 megjegyzés:

  1. Sziasztok!
    Annyira imádtam ezt a részt (is)!! Haláli vicces volt a telefonbeszélgetés Dylan és Nastya között, annál meg, hogy "Tyler Posey-pofozgatós" hangosan felnevettem. Hihetetlenek vagytok! :D
    De van egy problémám... Túl gyorsan befejeződnek ezek a fejezetek. :D Kell a többi, ide nekem! Komolyra véve a szót, semmi kivetnivalót nem találtam néhány könnyen javítható elírási hibán kívül. Szóval csak így tovább!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Köszönjük, hogy írtál, örültünk neki. :) De annak még jobban, hogy tetszett ez a rész is. Hát igen, a humorunkat nem spóroljuk ki a fejezetekből...
      Óh, mi pedig igyekszünk szép, hosszú, kerek fejezeteket írni nektek. :D Bár hidd el, azért örülünk ennek a "problémának"!

      Törlés
  2. Sziasztok! Ma talaltam ra a blogra es egyszeruen mar most a kedvencem! Úristen nem lehet szavakba önteni,hogy milyen fantasztikusak vagytok! Remélem befejezitek ezt a történetet, mert kár lenne félbe hagyni! 💖

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Hűha, köszönjük szépen! Nem gondoltuk volna, hogy szeretni fogjátok, egyszerűen csak írtuk, ami eszünkbe jutott... :D A félbehagyás veszélye nem áll fent, mert addig fogom zaklatni Naomit, amíg nem ír nekem függővéges fejezeteket :D

      Törlés