Tizedik rész

*Nastya*

A félig megrágott tonhalas szendvicsemet figyeltem a bolthoz közel eső kis étteremben, amikor meghallottam a telefonom csörgését. Izgatott mosollyal az ajkamon halásztam elő a készüléket a táskámból, Dylan nevére számítva.

Azonban szó szerinti, lelki hidegzuhanyként ért a valóság. Erre a fejleményre egyáltalán nem számítottam, rosszallóan vontam össze a szemöldökömet. Elhatároztam, hogy nem veszem fel, és visszafordítottam a pillantásomat a tonhalam felé.

Aztán úgy döntöttem, mégis válaszolok a hívásra, és elküldöm a büdös francba a tárcsázót.

– Helló, Aaron.

– Szia, Nasty!

Égnek állt a hajam ettől a viccesnek gondolt becenévtől. Most komolyan, ki szerette magát „Nastyként” emlegetni?

– Miben segíthetek? – kérdeztem fagyos hangon, amivel sejtettem, hogy egyáltalán nem áll szándékomban segíteni neki.

– Gondoltam, felhívlak, tudod, hogy beszélgessünk...

– Aha. Hát nem tudom.

– Hűha, mi történt, hogy ilyen harapós kedvedben vagy?

Ez hülye. Hirtelen egyáltalán nem értettem magamat, meg azt, hogy mit láttam benne hetekkel ezelőtt. Tulajdonképpen még jót is tett, hogy nem jött el a meccsre, és megszabadított engem magától.

– Te teljesen butának nézel, igaz? – kacagtam fel gúnyosan. – Most tényleg el akarod játszani, hogy nem hagytál faképnél a meccsen, ezzel teljesen ignorálva és megszégyenítve engem? Milyen naiv! De hadd mondjak neked valamit, Aaron, ha már ilyen kedvesen felhívtál cseverészni. Ha legközelebb be akarsz jutni valaki bugyijába, ajánlom, légy kitartó, és ne alázd le! Az élet nem egy rohadt Szürke ötven árnyalata, ahol gigantikus méretű egódra hivatkozva megbánthatsz és kihasználhatsz más embereket! Arról már ne is beszéljünk, hogy az értelmi képességeim nem egy szobanövény szintjén mozognak, úgyhogy bennem nem találsz partnerre ebben a játékban. Ha még ezek után is van bármi mondanivalód, akkor hajrá, csupa fül vagyok!

Arra számítottam, hogy a kifakadásom után megszakítja a hívást, de nem, Aaron derekasan végighallgatta a litániát. Bár ettől még nem tartottam túl nagyra, de ha válaszol is, talán elmerengek azon, hogy félúton valahol tököt is növesztett.

– Nagyon sajnálom, Nastya. Tudom, hogy egy barom voltam.

– Az voltál.

Sikerült visszavennem a lendületéből, hirtelen megszólalni sem tudott. Már kezdtem úgy gondolni, hogy akkor végeztünk is, amikor újra megszólalt.

– Nem találkozhatnánk megint? – kérdezte meg félénken.

Ez a pofátlanság azért meghökkentett. Nem volt elég, ami a meccsen történt – pontosabban, ami nem történt –, még rádobott egy lapáttal.

– Elnézést, hogy?

– Tudom, hogy hallottál.

– Ja, csak nem akarom elhinni. Szerintem nekünk már nincs mit kezdenünk egymással. És különben is, találkoztam valakivel.

– Ilyen rövid idő alatt? – csúszott ki a száján. – Bocs. Ehhez nincs közöm.

– Tényleg nincs.

– Még egyszer sajnálom, Nastya.

– Hidd el, én is.

Hogy megismertelek, gondoltam magamban, mielőtt bontottam a vonalat.

Aaron telefonhívása rádöbbentett, hogy mennyire nem érdekelt már. Hogy mennyire nem érdekelt egyetlen hímnemű sem – Dylanen kívül. És a legborzasztóbb az volt az egészben, hogy ő maga nem lehetett itt, hogy ezt elmondjam neki, vagy egy béna beszólással az őrületbe kergethessem. Ezt a fonák szituációt. Majd’ belegebedtem abba, hogy nem volt mellettem, de ha mégis itt lenne, akkor kikergetném a világból a szívózásommal.

Olyan merengős hangulatba kerültem, hogy szinte felhívtam Dylant. Őrült erővel kellett lebeszélnem magamat róla, mert közben rájöttem, hogy nagy valószínűséggel még aludt. Amennyire kimerült mostanában, nem zargathattam minden aprósággal. Inkább előkerestem a mobil galériájából azt a fotót, amit a Mets meccs után lőttünk, és addig nézegettem, hogy már egészen megbarátkoztam rajta a fejemmel.

Eszembe jutott valami. Mi lenne, ha felnyomnám a fotót a Facebookra? Nem azért, mert menőzni akarok, vagy feltűnési viszketegségem van. Hanem azért, mert ha a rajta szereplő fiú nem lenne híres, akkor megtenném. Pampoghattam akármennyit arról, hogy Dylan munkája így meg úgy, de ha nem fogadom el olyannak, amilyen, akkor semmivel sem leszek jobb egy ítélkező, hülye tyúknál. Úgyhogy fogtam a fotót, melléírtam egy mosolygós fejet, és felraktam a profilomra. Ahogy arra számítani lehetett, az ismerőseim azonnal ráharaptak a dologra. Záporoztak a „hol találkoztatok?” típusú kérdések, az „ezt nem hiszem el!” féle kifakadások, és a „te mázlista” kezdetű megjegyzések. Mi tagadás, abban a pillanatban tényleg szerencsésnek éreztem magam.

Pont azon a napon, amikor Aaron „dobott”, Dylan „elkapott”. Nem lehettem ezért a furcsa csavarért elég hálás a sorsnak.

Kinyomtam a Facebookot, befejeztem az ebédemet, és mosolyogva mentem vissza dolgozni. Valahogy sokkal jobb lett a kedvem, a szokásosnál is jobban pörögtem. A vevők is észrevették a változást, láttam rajtuk, hogy sikerült magammal húznom őket is. Mindenki jó hangulatban távozott, és amikor készülődni kezdtem a záráshoz, felhangosítottam a zenét, és táncolva lépdeltem a polcok között. Feltöltöttem őket áruval, letöröltem a nem létező port, és mindent tökéletesítettem. Éppen az egyik kedvenc old school slágerem szólt, amikor megfordítottam a táblát a „Zárva” feliratra, és indultam, hogy lezárjam a pénztárgépet.

Azzal rontottam el a dolgot, hogy nem zártam be magam után az ajtót.

A zenétől nem hallottam a felszerelt csengőt, ami minden belépéskor jelzett. Énekelve nyomogattam a gépet, amikor egyszer csak felnéztem, és egy sötét ballonkabátba öltözött alakot pillantottam meg az ajtónál. Rögvest a szívemhez kaptam ijedtemben, a pulzusom rögtön ötezer lett.

– Jesszus! – kiabáltam túl a zenét, de a szőke lány csak figyelt szótlanul tovább. – Ne haragudj, épp pár perce zártam be.

Odaléptem a hifihez, és gyorsan kinyomtam. A csend fülsüketítően hasított a levegőbe.

Mivel az idegen még mindig nem mondott semmit, kezdtem aggódni. A riadalom ellenére elővettem a legkedvesebb mosolyomat, és visszaslattyogtam a pult mögé.

– Miben segíthetek?

Hátborzongatóan nézett végig rajtam, és amikor a tekintete rátalált az enyémre, rosszallóan húzta össze a szemét. Ajaj. Ez a nézés nem sok jót ígért.

A lány közelebb lépett, és vettem a bátorságot, hogy én is feltérképezzem. Csinos volt, fiatal, szép arcú és ellenséges. Továbbra sem szólt egy szót sem, én meg azon filóztam, hogy talán bekerültem abba a celebszívatós műsorba, de gyorsan elvetettem az ötletet, mivel egyáltalán nem voltam celeb.

– Zárva vagyok, szóval gyorsan nyögd ki, mit szeretnél.

Csípőjével a pult másik oldalának dőlt, és közelről nézett a szemembe. Lassan és számomra egészen vérfagyasztóan elmosolyodott, majd előhúzta a kezét a kabátja zsebéből.

Szent egek! Most lelő! Édes Istenkém, kérlek...

Aztán megláttam az iPhone-ját. Egy pillanat alatt beütötte a számkódot, majd felém fordította a képernyőt.

Amit ott láttam, az összetörte a szívemet.

A képen a lányt láttam szorosan egy fiúhoz bújni: arcukon mosoly, tekintetükben sejtelmes csillogás. És ez a fiú Dylan volt.

Összeraktam a kirakóst. Csak nem a barátnője állt előttem? És hogy talált meg?

A másodperc törtrésze alatt gondoltam át a dolgokat, kezdve azzal, hogy Tylernek is kétpercnyi Google használatba került, hogy rám és a boltomra bukkanjon, akkor miért lenne más ez a lány? Aztán ott volt a kép, amit ma posztoltam ki... Atyaég, biztos, hogy mindenki látta, és azóta ezen csámcsog a fél internet!

TE IDIÓTA SZERENCSÉTLEN!

Felnéztem a néma lány szemébe. Választ nem vártam, de fel kellett tennem a kérdést.

– Mit akarsz?

*Dylan*

Talán először ébredtem vidáman a forgatáson. Nem éreztem magam kialvatlannak, még ha tisztában is voltam vele, hogy a sötét karikák továbbra is ott húzódtak a szemem alatt, és a talpra állás is ugyanolyan nehéz lesz, mint máskor.

Nagyot nyújtóztam, és vártam, hogy megszólaljon Tyler ébresztője. Az utóbbi napokban mindig jó pár perccel a borzalmas csengés előtt keltem fel, a szervezetem valószínűleg realizálta, hogyha sokáig arra riadok fel, akkor előbb vagy utóbb szívrohamot, vagy agyvérzést kapok.

A tekintetem többször is a telefonom irányába tévedt, de úgy döntöttem, hogy még nem zaklatom Nastyát. Majd délután. Vagy ebédidőben. Esetleg egy kicsit előbb. Végül nagyot sóhajtva kipattantam az ágyból, és lerántottam a mobilomat a töltőről. Az óra szerint tíz percem volt, míg Tyler ordítva le nem zuhan a földre, úgyhogy halkan kislisszoltam a lakókocsiból, és mégis felhívtam Nastyát.

De ismét nem vette fel, amitől extragyors sebességgel szomorodtam el. Ki nem állhattam, hogy sosem érem el.

Hatalmas puffanás szűrődött ki a lakókocsiból, mire kénytelen voltam vigyorogva megrázni a fejem, és elfeledkezni Nastyáról. Becsúsztattam a pizsamanadrágom zsebébe a telefonom, és visszaindultam, hogy meggyőződjek róla; Tyler ezúttal sem halt bele az esésbe.

Igazán akkor keseredtem el, mikor Nastya még délután sem adott életjelet magáról, és akkor kezdtem el aggódni, mikor este sem történt semmi. Még egy SMS-t sem írt, nemhogy visszahívott volna.

– Hé, nyugi! Lehet, hogy... családi összejövetel van, vagy valami – mondta Tyler egyszer csak, mire én kérdőn rápillantottam. Ott ültünk a székünkben, sült krumplit majszolgatva, és figyeltük, amint Jeff éppen felvázol egy jelenetet az előtte álló új tagoknak. Még egyiknek sem sikerült megjegyeznem a nevét, pedig többen közülük már a forgatás kezdete óta itt voltak. – Vagy valami – tette hozzá ismét a biztonság kedvéért, mire én a szemem forgattam, és tovább nyomkodtam a telefonom. – Mi olyan érdekes, amiért megéri figyelmen kívül hagynod egy ilyen nagyszerű személyiséget, mint én?

– Unalmas Twitter posztok, többnyire. – Tyler durcásan összeráncolta a homlokát, én pedig már éppen azon voltam, hogy leteszek azokról az unalmas Twitter posztokról, mikor szembejött velem valami olyasmi, amire a legkevésbé sem voltam felkészülve.

Én és Nastya. Oké, ez még nem olyan meglepő. De a képet nem más posztolta, mint maga Nastya, a fotó szerint Facebookra. Gyorsan kiléptem Twitterről, és bejelentkeztem a másik közösségi portálra, a lehető legizgatottabban, de hiába frissítettem rá Nastya profiljára a hetvenedik alkalommal is, csak nem akart megjelenni az a fotó. Keserű arckifejezéssel betudtam a Photoshop tudományának, és zsebrevágtam a telóm.

– Mégiscsak jobb lett volna, ha inkább engem tisztelsz meg a figyelmeddel – jegyezte meg Tyler halkan, és igazat kellett adnom neki.

– Máskor figyelmeztess előbb. – Tyler rám mosolygott, majd visszafordult az éppen forgó jelenet felé, és látszólag elmélyülten figyelte, amint vérfarkasnak öltözött tinédzserek ugrálnak a kamera előtt. Hirtelen az egész roppant röhejesnek és értelmetlennek tűnt.

Ha azt hittem, a legrosszabb az, hogy Nastya figyelmen kívül hagy, akkor nagyot tévedtem. Mikor másnap felvette a telefont, arra vágytam, bárcsak ne tette volna.

– Mi van? – szólalt meg azonnal, és esélyt sem adva a válaszadásra folytatta. – Ne merészelj többet felhívni, megértetted? Nem érdekel, amit mondani akarsz, te sem érdekelsz. A legkevésbé sem!

– Mi? Nastya? Én vagyok az, Dylan – mondtam végül abban a hiszemben, hogy összetévesztett valakivel.

– Teljes mértékben tisztában vagyok vele, hogy ki vagy! – felelte még az előbbinél is felháborodottabban. – És örülnék, ha soha többé nem keresnél, seggfej!

Seggfej? Mi a franc?

– Nastya, mi bajod van? Részeg vagy? – kérdeztem talán túl elhamarkodottan. Talán.

– Hogy micsoda?! Már elnézést, de a legkevésbé sem vagyok részeg!

– Akkor lennél szíves elmagyarázni, mi a fészkes fene történik?

– Rohadj meg!

És bontotta a vonalat. Tátott szájjal meredtem a fokozatosan elfeketedő képernyőre, és valószínűleg még hosszú percekig folytattam volna ezt az értelmes tevékenységet, hacsak Tyler meg nem jelenik.

– Haver? – Tyler meglóbálta a kezét a tágra nyílt szemem előtt. – Jól vagy?

Lassan megráztam a fejem.

– Oké, kezdesz kiakasztani. Megöltél valakit? – A tekintete felcsillant, amivel hirtelen visszarántott a valóságba.

– Nem sokára magamat fogom – motyogtam még mindig igencsak sokkos állapotban.

– Na, jó, mi történt?

Én pedig vontatottan elmeséltem a beszélgetést vagy négyszer, mire Tyler elhitte, hogy ez tényleg megtörtént, majd pedig értetlenül vakargatni kezdte az állát.

– Tegnap is felhívtad – vette sorba a dolgokat, mire bólintottam. – Az előtt is, nekem kellett megállítanom téged abban, hogy fél másodpercenként küldj neki egy SMS-t arról az idióta könyvről.

Tyler várta a reakciómat; idáig minden alkalommal a könyv védelmére keltem, akárhányszor egy rossz szóval sújtotta, és ingerülten elmagyaráztam neki, hogy miért is olyan remek ez a történet. Most viszont nem tettem, még csak egy szúrós pillantással sem illettem a kijelentést.

– Húha, itt komoly gond van. – Tyler megvakarta a feje búbját, és nagyon úgy festett, mint aki erősen gondolkozik valami kiváló megoldáson, de végül csak ennyit nyögött ki: – ötletem sincs.

Ebből tudtam, hogy komoly gond van; ha Tyler nem tud előrukkolni valamivel, akkor az már veszett fejsze nyele.

– Adj neki időt – ajánlotta Tylert, mire én beletúrtam a hajamba.

– Mire? Hogy végiggondolja, mekkora seggfej vagyok? – támadtam vissza azonnal, mire ő védekezően felemelte két kezét maga elé.

– Hé, vissza azokkal az agarakkal!

– Mondd, mit csináljak – nyögtem ki végül, és kétségbeesetten ránéztem.

– Hát, te tipikusan az a személy vagy, aki rohan az után is, aki nem éri meg. Úgyhogy még egyszer megpróbálhatnád. – Tyler hátba veregetett.

– De te nem tennéd, igaz?

– Amennyire látom, minden ok nélkül rágott be rád, és taposott a földbe, szóval most haragszom rá. Senki nem bánthatja a legjobb barátomat! Legalábbis, ha nincs rá megfelelő magyarázata.

– Szóval, derítsem ki, mi baja.

Tyler határozottan bólintott, majd elhúzta a száját.

– Azért örülnék, ha kibékülnétek, a hajamnak jót tesz a samponja, és csak nála kapható ez a tökéletesség.

Kilencedik rész

*Nastya*

Hát persze, hogy Tyler Posey neve villant fel a képernyőmön. Arrébb löktem a telefont a pulton, nem voltam kíváncsi a magyarázkodásra. Biztos megint kimentené Dylant valami béna kifogással, nekem viszont nem volt kedvem végighallgatni. Figyelmemet inkább az előttem sorakozó vevőkre összpontosítottam, hárman is álltak a sorban.

– Kisasszony, nem veszi fel? – mosolygott rám egy idős hölgy, miközben szappanokat pakolt ki a pultra a kosarából.

– Nem fontos – legyintettem.

– Látom én a szemén! Biztosan egy fiatalember az, igaz? Talán valami fontosat szeretne mondani.

– Mindig fontosat akarnak mondani – dünnyögtem.

A néni mögött álló fiatal lány felnevetett.

– De néha érdemes őket meghallgatni – biccentett a hölgy a rezgő mobil felé. – Kitartó. Én nem húznám addig, hogy feladja.

– Nem bánja, ha...

– Dehogy, kedveském! – mosolygott megint, arcán nosztalgikus kifejezéssel.

– Nastya! Hát végre elértelek! – csicseregte Tyler a telefonba.

– Mit akarsz? Most nem érek rá – sziszegtem.

 – Nahát, nincs egy pillanatod régi, jó Tyler barátodra? Felvásároltam a samponjaidat!

Egy mosoly rándította meg a szám sarkát. Úristen, ez a gyerek.

– Igen, és gondolom, jól jártál velük?

– Prímán. Amint New Yorkban leszek, veszek még. Hátha kifogynál belőle, tudod, vész esetére.

– Aha. Mit akarsz? – tértem rögtön a lényegre. Nem tetszett ez az időpazarlás, arról nem is beszélve, hogy a vevőim vártak. Nem játszhattam sokáig a türelmükkel. – De gyorsan mondd, mert tényleg nem érek rá.

– Jó-jó. Várj csak, átkapcsolok videokamerára.

Megjelent a képernyőn egy kis ikon, mire gyorsan rányomtam. Úgy voltam vele, hogy bármit elviselek abban a pillanatban, csak Tylert nem. Minél hamarabb szabadulok tőle, annál jobb lesz.

– Szia! – integetett bele a kamerába. Egy sima, fekete póló volt rajta meg sötét napszemüveg. Csillogóan sütött is a nap, amíg itt közeledett az este, addig ott ebédeltek az emberek. – Remélem, minden rendben van veled.

– Tyler! – nyögtem fel. – Nézd csak! – mutattam a telefont a vevőim felé. – Ők várnak rám, amíg te feltartasz. Szóval, siess!

– Ó, jó napot! Hogy tetszik lenni? – csicsergett Tyler a nénivel. Láttam, hogy a lány mögötte lefehéredett, és alig hitte el, amit lát.

– Jól, kedveském, köszönöm. De valami jobbal kell előállnia ennél, ha ki akarja engesztelni ezt a kislányt.

– Köszönöm, éppen azon vagyok!

Visszafordítottam magam felé a kijelzőt.

– Ha öt másodpercen belül nem kezdesz hozzá, én esküszöm...

– Rendben, szóval itt állok a Los Angeles City Hall előtt. Látod? – mutatta meg a fehér, óriási épületet. – Szép, mi?

– Az. Gyönyörű.

– Néhány pillanat múlva átkapcsolok oda fentre, és neked csak annyi lesz a dolgod, hogy jól kinyisd a szemed. Oké?

– Nem vagyok visszamaradott! Megértettem, csak csináld már!

Észrevettem, hogy mindenki engem néz a boltban, és kíváncsian várják, mi lesz a fejlemény. Lenyeltem a mosolyomat, hogy ne lássák meg rajtam.

– Felkészültél?

– Idióta... – morogtam, amikor egy pillanatra megszakadt a vonal, és már kezdtem volna újra a hívást, de hirtelen visszajött a képernyő.

Megállt a szívem, mert Dylant láttam magam előtt. Ott állt, a magas épület kupolája alatt, és egy felszerelt kamerába vigyorgott. Beláttam mögötte az egész környéket, minden aprónak és távolinak tűnt.

– Mit művelsz?

– Bocsánatot kérek.

Karikák sötétlettek a szeme körül, pillantásából fáradtság tükröződött. Mégis olyan tántoríthatatlanul állt a kamera előtt, hogy teljesen elámultam. Szabadidejében ilyenekkel szórakozott, ahelyett hogy pihent volna. Ez egészen megmelengette a szívemet, csakhogy eszembe is juttatta, miért haragudtam meg rá. A mosoly rögtön eltűnt a képemről.

– Aha, hát ez elég gyenge próbálkozás.

– Ez még nem is az volt! – kérte ki magának. – Csak beköszöntem, mert látni akartalak.

– Három napja várom, hogy „csak beköszönj”.

– Tudom és sajnálom – mélyült el a hangja. – Összeesküdött ellenem az univerzum, de ez nem kifogás, mert kellett volna, hogy legyen két percem, amiben írok neked. Tudom – sóhajtott. – Nagyon szar érzés.

– Nekem mondod?

– Akkor elfogadod a bocsánatkérésemet?

– Nem valami műsorról zagyváltál az előbb? – vontam fel a szemöldököm. Dylan látványosan elkeseredett, előreejtette a vállát, és keserveset sóhajtott.

– Reméltem, hogy erre nem kerül sor... Na, akkor.

Hosszú ujjaival a kamera felé nyúlt, és elmélyült arccal nyomkodott valamit a képernyőn. Kiélveztem, hogy ezúttal nem láthat, és mosolyogva felmértem magamnak, minden egyes porcikáját elraktároztam. Még így dögfáradtan is szexis látvány volt.

Pillanatokkal később megszólalt a Blue egyik dala, egy Elton John feldolgozás. Azt hittem, szó szerint rosszul hallok, amikor a Sorry Seems To Be The Hardest Word taktusai egyre magabiztosabban csendültek fel, Dylan pedig vett egy levegőt, és a fiúbanda tagjaival együtt kezdett rá a dalszövegre, miközben a kamerán keresztül engem figyelt.

„What I got to do to make you love me?

What I got to do to make you care?

What do I do when lightning strikes me?

And I wake to find that you’re not there?”

Ezt. Nem. Tudtam. Elhinni.

Míg a dal végére nem ért, teljes döbbenettel figyeltem, mosolyogni sem maradt erőm. Pislogtam, mint hal a szatyorban, és nem tudtam eldönteni, ettől az előadástól megbocsássak, vagy még jobban megharagudjak miatta. Az, hogy Dylan nem tudott énekelni, olyan tény, mint az, hogy a Föld egy bolygó. De az átélése, és a szomorú, tévéműsorba való arckifejezése, amivel végignyomta az egészet... Az döbbentett meg igazán.

– Huh, de jó, hogy vége – vett egy nagy levegőt.

– Én is ezt mondom.

– Nem tetszett?

– Igazán... megrendített.

Összevonta a szemöldökét.

– Ez nem hangzik túl biztatóan.

Mert egyáltalán nem is volt az, akartam válaszolni, de aztán a romantikusabbik énem befogta a számat. Hát mire vártam ennél többre? Még soha nem adott nekem senki szerenádot, pláne nem egy ilyen jó dalból. Ha az életünk egy modern mese lenne, akkor határozottan ez lenne a pont, ahol minden lány belezúg a hercegbe.

Áh, fenébe a Disneyvel.

– Szóval, amit mondani akarsz, és nem volt benne a dalban...?

– Ebben minden benne volt. – Amikor látta, hogy nem enyhül meg az arcom, hozzátette: – Ugye?

– Hát, csak a saját szavaid nem. Arra kíváncsibb lennék.

– Egész nap ezen gondolkodtam, hogy mit mondhatnék neked, és még mindig nem tudom. Hibáztam, de nem akarom, hogy emiatt...

– Emiatt?

– Elveszítselek – vont elveszetten vállat.

– Még meggondolom a következő lépést. De kérlek, soha többet ne küldd rám Tylert! Nem hiszem, hogy bármi jó sülne ki belőle.

– Tyler az én titkos fegyverem – nevette el magát.

– Annyi szent, hogy durva hatása van.

Elhallgattunk. Úgy éreztem, hirtelen megint nincs mit mondanunk egymásnak, és ettől zavarba jöttem.

– Adj egy kis időt. Később felhívlak, rendben? – dobtam be a mentőövet, amire Dylan végül rábólintott. Egy hosszú pillanat után, amelyben szótlanul meredtünk egymásra, megszakadt a vonal.

*Dylan*

Tyler békésen aludt az anyósülésen, nekem pedig egyfolytában Nastya szavai pörögtek az agyamban, miközben az erdőben lavíroztam a kocsival a forgatási helyszín felé. A zene halkan szólt, és hiába akartam üvöltetni, hogy ne kelljen Nastyára gondolnom, nem tehettem, tekintve, hogy Tyler gyorsan kivágott volna az autóból, ha megzavarom a sziesztáját.

– Nem volt olyan rossz. – A hirtelen hangra hatalmasat ugrottam ültömben, és csak egy hajszálon múlt, hogy nem rántottam el a kormányt, és rohantunk bele a legközelebbi fába. – Jesszus, Dylan! Meg ne ölj itt minket!

– Nem állt szándékomban – morogtam vissza Tylernek, és az órára pillantottam. Még egy jó húszpercnyire jártunk a tábortól, de nem voltam benne biztos, hogy nem fogok elaludni a volánnál, úgyhogy inkább leálltam az út szélére. – Csere, most én alszom, te vezetsz.

Tyler készségesen átvette a helyemet, én pedig alig harminc másodperc múlva már mélyen aludtam.

– Szóval nem volt olyan rossz – ismételtem meg a szavait, mikor leállította a motort, és felébresztett egy jól irányzott bökéssel a bordáim közé.

– Nem. Csak a hangod borzalmas, de azt idáig is tudtuk. – Tyler vigyorogva kiszállt a kocsiból, mire én a szemem forgattam.

– A te ötleted volt! – kiáltottam azért még utána.

– Tudom, nem értem, miért nem kaptam meg még a Hogyan égessük le a legjobb barátunkat díjat.

– Mert minden évben én viszem el előled!

Nevetve sétáltunk vissza a lakókocsinkhoz, és őszintén hálás voltam, amiért Tylerrel találkoztunk, nem igazán tudom, mit csinálnék nélküle.

Éppen, hogy végeztünk egy jelenet leforgatásával, és Jeff adott egy kis időt, hogy kipihenjük a nap fáradalmait, mikor megcsörrent a telefonom. Nastya neve villant fel a képernyőn, majd hirtelen el is tűnt. Felvont szemöldökkel meredtem az immár sötét kijelzőre, majd úgy döntöttem, hogy visszahívom.

Már azt hittem, fel sem veszi, mikor végre beleszólt.

– Helló.

– Hívtál – mondtam kissé bátortalanul, miközben éreztem, hogy egyre jobban kiszárad a szám.

– Én? Öhm... ja, igen. Én.

Csend.

– Szóval, megnyert az előadásom. Igaz vagy nem igaz? – Teljesen véletlenül csúszott ki a számon az utolsó mondat, de a végén már nem bántam.

– Ugye tudod, hogy simán hazudhatnék? – kérdezett vissza kihívóan.

– Legutóbb sem tetted – feleltem vállat vonva.

– Igaz – nyögte ki végül, majd így folytatta: – megértem, hogy sok a dolgod, magadra is alig van időd, és hogy kimentem a fejedből... ami azért elég megbocsáthatatlan, teszem hozzá.

– Nagyon sajnálom, csak tényleg éjjel-nappal forgatunk, szerintem Jeff egy hét alatt tervezi felvenni az egész évadot... Mindenesetre tudom, hogy ez nem mentség. Hülye voltam. Többet nem leszek – ígértem, mire hallottam, hogy nagyot sóhajt a vonal másik végén.

– Jó. Csak... én tényleg vártam, hogy hívj. – A szívem összeszorult, és már éppen arra készültem, hogy elmakogjam, mennyire fontos nekem, mikor újra megszólalt. – Ne merészelj többet átvágni, vagy nem állok jót magamért!

A hangjában érződött a magabiztosság, de ugyanakkor tudtam, hogy összetörtem benne valamit. Ugyanolyan vagyok, mint a többi fiú, mint az a seggfej, aki nem jött el a Mets meccsre.

A megbánás elemi erővel suhant végig rajtam, és minden porcikám azt kívánta, bárcsak odahúzhatnám magamhoz, és szorosan megölelhetném.

– Borzalmasan sajnálom, bárcsak visszacsinálhatnám! – mondtam végül.

– De nem tudod. Felejtsük el, jó? És lépjünk tovább. – Bólintottam magamnak, majd kipréseltem egy halk igent is. – Akkor... majd beszélünk.

– Amint tudlak, hívlak – ígértem rögtön, majd megszakadt a vonal.

Szomorúan tettem el a mobilomat, és gyalogoltam vissza a kamerák elé. Kifejezetten nehezemre esett eljátszani Stilest, és úgy tenni, mintha tényleg ő lennék.

– Dylan! Valaki hívja ide Tylert! – Jeff szavai is csak jóval később jutottak el az agyamig, és még akkor sem zavartattam magam különösebben. – Tyler! Tyler, beszélj vele. Gyerünk!

Ott álldogáltam egy fa alatt, velem szemben Cody vakargatta éppen a fejét, mikor Tyler odasétált hozzám.

– Haver, mi a gáz? – kérdezte tőlem, mire kérdőn néztem fel rá.

– Mi lenne?

– Mi lenne?! – morrant rám Jeff. – Még a szövegedet sem tudod!

Úgy tett, mintha tisztes távolságban álldogálna, és hagyná, hogy Tyler nyugodtan beszélhessen hozzám, de azért gondosan nyitva tartotta a fülét, és minden fél percben látványosan ránézett az órájára.

– Dyl, mi történt? – kezdte újra Tyler, és szúrós pillantást lövellt Jeff felé.

– Semmi, oké? Bocs, egy pillanat, és összeszedem magam – túrtam bele a hajamba egy kicsit idegesen, és ráerőltettem egy mosolyt az arcomra.

– Annyi időnk nincs! – Jeff ismét rábökött az órájára, és magához intette Codyt.

– Figyelj, szedd össze magad, kapcsold ki az agyad, tudod, ahogy te tanítottad nekem! – Tyler kedvesen megveregette a vállamat.

– Azt könnyebb tanítani, mint alkalmazni – feleltem halkan, de ő meghallotta.

– Nekem is sikerült, akkor neked hogyne menne? Már csak két óra, azt túléljük.

Összevontam a szemöldökömet, nem voltam benne teljesen biztos, hogy a már csak két órát valóban megnyugtatásnak szánta-e. Mindenesetre minden tőlem telhetőt beleadtam a színészkedésbe, és röpke húsz perc alatt sikerült is összehoznunk valami tűrhetőt Codyval. Kicsit dühös volt rám már a végénél, de tudtam, hogy mivel lehet kiengesztelni; a kezébe nyomtam a narancsléadagomat. Tisztában voltam vele, hogy ez a kedvence, mindenkitől ezt kunyerálta.

– Bocs – mondtam szomorúan mosolyogva, mire ő sóhajtott egyet.

– Én bocs. Tudom, nekem is vannak rossz napjaim, a Pretty Little Liarsban előfordultak vagy kétszázszor felvett jeleneteim. – Megrázta a fejét, majd kibontotta az üdítőt.

– Akkor később!

Azzal otthagytam, és elindultam megkeresni Tylert. Nem kellett érte túl sokat gyalogolnom, két lépést sem tettem, ő már ott termett.

– Hallgatlak – jelentette ki, és a karomnál fogva elrángatott a többiek közeléből.

– Most mi van? Csajos beszélgetést szeretnél tartani, ahol kiöntjük egymásnak a szívünket? – kérdeztem élesen, mire dühösen megfordult, és mellbe bökött.

– Na, idefigyelj, Dylan O’Brien, itt én vagyok az a személy, aki mindig kihúzza a seggedet a pácból, megérdemlem, hogy tudjam, legközelebb miből kell kimentselek!

Összeszorított ajakkal figyeltem, és a világmindenségért sem lettem volna hajlandó bevallani, hogy igaza van. Tyler egyik pillanatról a másikra váltott idióta legjobb barátból gondoskodóra, és ezt sem akartam elismerni, de ezért csak még jobban szerettem. Fura.

– Semmiből, nincs szükségem a segítségedre – vágtam végül hozzá, mire ő hangosan kifújta a levegőt, és kínosan elnevetette magát.

– Annyira akaratos vagy! Összeilletek Nastyával.

Nyolcadik rész

Óh, te jó ég, hogy mi milyen rosszak vagyunk... Jól lemaradtunk a frissel, nem is tudok mentségünkre felhozni semmit. De azért jó olvasást nektek! <3

*Nastya*

Dakota felvonta a szemöldökét, ahogy rám nézett. Nem tetszett, amit a tekintetében láttam – azt, hogy neki sem tetszik, amit rajtam lát.

– Ne csináld már ezt! Még csak három nap telt el.

– Már három nap telt el! – pontosítottam, miközben felmutattam a telefonom. – Látod? Egy nagy semmi! Az a szemét megígérte, hogy ír, erre fel elfelejtett! Még egy apró életjel sem érkezett felőle, ez...

– Nast – sóhajtott fáradtan Dakota. – Dolgozik. Tudod, neki van rendes munkája...

– Tessék?! Azt akarod mondani, hogy az én munkám nem rendes?

– Egy bioboltot vezetsz. Ez sok minden, csak nem épp...

– Többet egyféle krémet vagy csokoládékülönlegességet sem hozok neked abból a szimpla boltból! Nem hiszem el, hogy ezzel sértegetsz, én komolyan...

– Nem tudnánk visszatérni az eredeti témára? Dylan dolgozik, sorozatot forgat! Tudod, milyen nagy dolog ez? Sőt, csodálatos! A lelkemet is eladnám érte, ha ott lehetnék.

– Akkor csak rajta! – hajítottam felé a mobilt. – Kérdezd meg, hol járnak, és látogasd meg őket! Nem kérem cserébe a lelkedet sem.

– Most miért viselkedsz így? Mert nem hívott a lovagod? Nagy kaland!

Nem hittem el, hogy azzal a Dakotával beszélek épp, aki néhány napja még szó szerint eldobta az agyát attól, hogy Dylannel találkozgattam. Mintha kicserélték volna, más üzemmódba váltott, és teljesen elvesztette a lelkesedését.

– Te is így viselkednél, ha valaki tojna a fejedre, miután majdnem megcsókol, és hajnalban megjelenik az ajtód előtt, hogy bocsánatot kérjen érte. Egyszerűen csak...

– Lépj túl rajta, oké? Biztosan elfoglalt, és éppen azon okok miatt, amelyeket az előbb felsoroltál, nem tojik a fejedre – magyarázta fájdalmasan unottan. Ha még a legjobb barátnőmet is ennyire fárasztotta a kiborulásom, akkor valószínűleg nagy baj lehet velem. Valamit sürgősen tennem kellett. Gondolatok pörögtek a fejemben, vajon mit lehet csinálni egy átlagosnak tűnő, péntek estén? A buli meg a mozi szóba sem jöhettek, valami sokkal extrémebb kellett. Amikor egy perccel később eszembe jutott egy őrült ötlet, felcsillant a szemem. Dakota azonnal észrevette a változást, és természetesen szóvá is tette.

– Most meg mi jutott eszedbe?

– Öltözz ki, mert randizni megyünk.

– Mi van? – döbbent meg.

– Komolyan beszélek. Van egy bár, ahol minden pénteken rapid randik vannak. Most szépen elmegyünk, és idegenekkel fogunk ismerkedni.

– Te totálisan megőrültél. Miért akarsz ilyesmibe belerángatni? Azt hittem, szerelmi bánatod van!

– Ne merd így nevezni! – néztem rá csúnyán. – Hívjuk inkább „valaminek.” És különben is, pont emiatt a valami miatt megyünk el. Nem fogok ölbe tett kézzel ülni, és várni, hogy valaki csupán akkor keressen fel, amikor kedve szottyan hozzá.

– Valami... Valaki... Aha – biccentett. – Értem már.

– Inkább menj készülődni! – szereltem le. – Mert ez az este fergeteges lesz.

Úgy kicsíptük magunkat, mintha bálba készülnénk. Belőtt haj, tökéletes smink, csinos ruha, sőt még magas sarkú is. A kényelmes farmer és pulcsi kombinációja után úgy éreztem magam, mint Kendall Jenner a kifutón. Leintettünk egy taxit, és mosolyogva száguldottunk keresztül a környéken. Dakotának időközben megjött a kedve az estéhez, önfeledten nevetgélt, és folyamatosan lőtte a szelfiket az autóban.

– Ezt most felrakom az Instára. Megjelent a Facebookon is, így nem kell újra feltöltenem. Hopp, már lájkolták is páran. Meg is jelöllek rajta.

Aha, oké. Úgy tűnt, barátnőm tökéletesen elbeszélget magával is, nekem közbe sem kell szólnom.

Amikor a taxi megállt a bár előtt, fura érzés kerített hatalmába. Hirtelen izgatott lettem, mintha itt, ma este találnám meg a nagy őt... Vagy ­– és ezért utáltam magam –, bent találhatnám azt, akire valójában kíváncsi vagyok. Megráztam a fejem, és megigazítottam a ruhámat. Nem fog letörni semmi, pláne nem ma. Dakotába karolva léptem át a hely küszöbét, ahol egy cuki hoszteszsrác felírta a nevünket egy lapra (az enyémmel rendesen megküzdött), és adott egy-egy számtáblát nekünk. Dakota lett a tizenkettes, én a tizenhármas. Maradt még fél óránk a kezdésig, úgyhogy átszambáztunk a bárrészlegre, és rendeltünk két italt. A mangós koktélok alig tartalmaztak alkoholt, inkább a hangulat miatt kellettek. A csapos kis ernyőket is tűzött bele, amitől nagyon exkluzív lett a kinézetük.

– Na, és mégis mit vársz? Eljön a herceged?

– Fogd már be!

– Bocs – kuncogott Dakota. – De még mindig alig tudom elhinni, hogy itt vagyunk. Mindig az elcsépelt romantikus filmekben csinálnak ilyet, nem?

– Ebből az elcsépelt, romantikus filmből mindjárt horrorfilm lesz, ha nem fejezed be! – néztem rá sejtelmesen, a mosolyomat viszont alig tudtam lenyelni. A vigyorgás és a keménykedés nem fér meg egymás mellett.

– Amúgy, ha már hercegnők vagyunk, akkor én vagyok Elsa. Vagy Aranyhaj. Erről még nem határoztam. Nehéz kérdés, nem?

– Te is a Nyálas Eugénokra buksz, úgyhogy határozottan Aranyhaj vagy.

– Ne már! – kerekedett el a szeme. – Ezt nem mondhatod komolyan!

– Bocs – rázkódott a vállam a röhögéstől. – Egyébként én Jázmin vagyok.

– Óh, Aladdin – sóhajtott fel, és szinte megint láttam magam előtt a hangulatjel-nézését. A nagy, piros szívecskékkel. – Kár, hogy nem léteznek.

– Mhhmrmrr – morogtam, egyetértésem jeléül.

Ez tényleg nagy szívás.

Addig dumáltunk nem létező pasikról, hogy letelt az a fél óra, ami a kezdésig még hátravolt. A rendszert úgy alakították ki, hogy a hölgyek ültek az asztaloknál – enyém lett a tizenhármas –, a férfiak pedig a szokásos három perc után eggyel arrébb ültek. Még utoljára megigazítottam a hajamat, és kortyoltam a koktélomból, bátorságot merítve belőle.

Valahol a világban kell, hogy legyen egy herceg. Egy Aladdin, Eric, Szörnyeteg vagy mindegy, hogyan nevezzük. Egy olyan srác, aki megérdemel minket, akit nem lehet nem szeretni, és a legfőbb: aki nélkül az ember nem akar élni. Talán túl naiv vagyok, hogy én még mindig erre várok? De hát mit is várhatnék, amikor Disneyn nőttem fel... És ők elég magasra tették a mércét.

Rámosolyogtam a velem szemben leülő szőkére, és egy pillanatra azt kívántam, bárcsak ne ő lenne az. Amikor átvette a helyét egy barna, majd egy fekete, ugyanezt kívántam. Meg akartam adni nekik az esélyt, amelyet érdemeltek, hogy bebizonyítsák, ők is lehetnének hercegek, de nem sikerült kiverni a fejemből a gondolatot, hogy nem őket akarom ott látni. Minden erőmmel tiltakoztam, nehogy elrabolják a szívemet, és közben újra és újra eszembe jutott – mi van, ha már megtörtént? Mi van, ha egy őzikebarna szempár úgy megbabonázott, hogy megőrültem?

És még csak fel sem hívott.

*Dylan*

Hullafáradtan estem bele a székembe, és azonnal habzsolni kezdtem az első kezem ügyébe kerülő dolgot; valami szendvics volt, de nem is nagyon érdekelt, az elmúlt három óra alaposan kikészített. Még vagy húsz-harminc perc erejéig koromsötétet jósoltak, úgyhogy sietnem kellett, nehogy holnapra halasszák az utolsó pár éjszakai jelenetet.

Egy másodperccel később Tyler vágta le magát mellém, majd pedig Holland. Mindketten úgy néztek ki, mint akik még életükben nem láttak ágyat. Még csak két napja forgattunk, de Jeff olyan remekül tervezte meg a dolgot, hogy minden nap minimum húsz órát voltunk talpon.

– Hm – jegyezte meg Tyler, mikor ő is tömni kezdte magát. Egy hasonlóan értelmes morranással feleltem.

– Srácok, ez totál kikészít engem – mondta Holland is, és lassan előcsomagolt valami salátát. Inkább meg sem lepődtem, Holland előszeretettel akasztott ki minket azzal, hogy gyakorlatilag semmit sem eszik. Saláta meg gyümölcs, ennyi.

– Még ezt a tíz percet éljem túl, aztán többet fel nem kelek az ágyból – bizonygatta Tyler teli szájjal.

– Figyelem, egy perc, és folytatjuk! – Jeff éles hangjára legszívesebben sírva fakadtam volna. Mi a francért lettem én színész?

Az ébresztőóra borzalmas csörgésére ébredtem, és hallottam, amint Tyler szinte lefordul az ágyról ijedtségében. Mindig ezt csinálta.

– Oh, hogy rohadna meg ez a... – És káromkodások színes sora után végre kikapcsolta a fülsértő zajt. – Dyl? Fenn vagy?

– Az ágyon – morogtam vissza.

– Mi?

– Fenn vagyok az ágyon – egyszerűsítettem le neki, és kibújtam a takaró alól. Keserűen elhúztam a számat, mikor megéreztem azt a roppan bűzt, ami a lakókocsiban terjengett. – Nyisd ki az ablakot, vagy lábszagmérgezést kapok!

Tyler készségesen követte az utasításomat, majd pedig elvonult fürödni. Én nyugodtan fetrengtem az ágyban, egészen addig, amíg a felismerés belém nem hasított. Hirtelen felültem, elkerekedett szemmel vetettem ki magam a takarókból, és eszeveszett sebességgel keresni kezdtem a telefonomat.

– Ez nem lehet igaz, ez nem lehet... – Azt hittem, mentem szétrobbanok dühömben. Ha valamit tanítani tudnék, az a szétszórtság és feledékenység lenne.

– Te meg mit művelsz? – kérdezte egyszer csak egy hang az ablakon kívülről, mire idegesen odafordultam.

– Nem láttad a mobilomat?

– Mi? Nem. Hogy láttam volna? – Azzal továbbgyalogolt, én pedig nem fecséreltem rá több időt, akkor éppen pont nem érdekelt, hogy mégis ki volt az.

– Hogy a fenébe lehet az ilyesmit elfelejteni? – motyogtam ismét magamnak, és a következő pillanatban a kezembe akadt az áhított kütyü.

Öt százalék, közölte a telefonom nyersen, majd lejjebb vett a fényerőből. Nincs elég bajom, még ez is le akar merülni!

Mindenesetre, a lehető leggyorsabban tárcsáztam Nastyát, de a nyolcadik csöngés után sem történt semmi, úgyhogy kelletlenül letettem.

Írok egy SMS-t, döntöttem el magamban elszántan, és pötyögni kezdtem.

Találd ki, ki találta meg a mobilját? – Nem, Dylan, hagyd abba a hazudozást.

Úgyhogy kitöröltem.

Tetszik a stílusa, de Ivan egy idióta. – Nem, Dylan, arra sem emlékszel már, mi történt az első oldalon abban a könyvben.

Úgyhogy ezt is elvetettem.

A könyvre alig van időm, a forgatás szörnyű, várom, hogy végre láthassalak. Dylan

És elküldtem.

Majd pedig – azért csak finoman – hozzávágtam a pulthoz a telefonomat, és kedvetlenül elterültem Tyler ágyán.

– Ekkora hülye is csak én lehetek. – Azzal hasra fordultam, és úgy döntöttem, megfojtom magam a paplanban.

Unottan figyeltem, amint Ryan és Holland már vagy hatvanharmadszorra játsszák el ugyanazt a jelenet, és egy idő után kinyitottam az ölemben pihenő könyvet.

Mihail Bulgakov – A Mester és Margarita hirdette nagy betűkkel az első oldal. Önkénytelenül is elmosolyodtam a gondolatra, hogy Nastya hányszor olvashatta már el ezt, és hányszor lapozgathatott így csak azért, hogy egy kicsit gyönyörködhessen benne. Még csak a közelemben sem volt, de a gyomrom összerándult, és minden porcikám azt kívánta, bárcsak ott lenne velem.

Boldogan olvasni kezdtem, és alig tíz oldal után rájöttem, hogy mit is szeret annyira ebben a történetben. Groteszk és szatirikus volt, élvezetes és remekül megírt. Rögtön kedvem támadt elmondani neki, hogy mit gondolok róla, de két dolog megállított benne; (egy) a telefonom akkumulátora alig két órája feladta, a töltőt meg nem találtam, (kettő) nem akartam túl szánalmasnak tűnni, és fél percenként üzeneteket küldözgetni. Szóval veszteg maradtam, és fél fülel hallgattam, amint Jeff hatvannegyedszerre is elmagyarázza Ryannek és Hollandnek, hogy mit is kellene csinálniuk.

– Asszem’ ezt kerested! – Tyler vigyorogva hozzám vágott valami fekete madzagot, és azonnal felderült az arcom, mikor megláttam, mi az. A telefontöltőm. – Amúgy Jeff elengedett? – kérdezte, és kinyitotta a lakókocsi ajtaját.

– Mint látod – mutattam végig magamon. – Már rég halott lennék, ha szabad akaratomból jöttem volna el. Amúgy meg kösz, megmentetted az életemet.

– Nincs mit – felelte biccentve, és láttam rajta, hogy megpróbál úgy tenni, mintha nem érdekelné, miért volt olyan sürgősen szükségem a mobilomra.

– Nastya – magyaráztam meg gyorsan.

– Áh. Már azt hittem, elfelejtetted.

– El is... – Idegesen beletúrtam a hajamba, miközben kerestem egy konnektort, hogy minél előbb megnézhessem, válaszolt-e.

– Hát, oké. Bár nem tudom, hogy hoztad össze – jegyezte meg egy kissé bíráló hangsúllyal, mire én kérdőn felé fordultam. – Nem akarom, hogy ezt is elbaszd.

A szavai kegyetlenül fájtak, és inkább nem válaszoltam, de azért tisztában voltam azzal, hogy teljesen igaza van, és hogy komolyan kellene vennem ezt. Valamit, végre. Ha már ezelőtt semmit sem sikerült.

Aztán a következő hátba szúrás Nastyától érkezett:

Oké.

Ennyi – ennyit válaszolt. Pontosan tudta, mi fáj a legjobban; ha nem ignorál, hanem burkoltan közli, hogy nem kíváncsi rám. És be kellett látnom, hogy megérdemeltem a dolgot.

– Helyre fogom hozni – jelentettem ki, mire Tyler halványan elmosolyodott, és vállon veregetett.

– Nagyon ajánlom! Mi a terv?

– Öhm... felhívom.

Tyler elhúzta a száját, jelezve, hogy talán nem ez a legjobb megoldás.

– Miért, mi más ölteted van?! – Mérgesen felhúztam az orromat, az ő arcán azonban hatalmas mosoly terült szét. – Mi forog abban a kicsi fejedben, Tyler Posey?

– Majd meglátod, gyere velem – azzal kirángatott a kocsiból.

Hetedik rész

*Nastya*

Hogy végződhet katasztrófával minden egyes jól induló próbálkozásom? Hogyan? Mégis, mit vétettem én, hogy vagy vészesen beégek a pasik előtt, vagy ők nem hívnak többször, vagy annyira undokul viselkednek, hogy legszívesebben megfojtanám őket egy kanál vízben? Borzalmasak! Mindegyik borzalmas!

Egész este pufogtam magamban. Volt egy belső hang, ami folyamatosan azt súgta, sétáljak el, ne vegyem fel a telefont – és az isten szerelmére –, még véletlenül se keressem a kapcsolatot Vele. A nagybetűs IDIÓTÁVAL. Akinek a párja természetesen én vagyok, a másik IDIÓTA, mert mindent félredobtam, és mégis a fülembe duruzsoló hangra hallgattam. Nem kellett volna.

Ki látott már ennyire gáz meccsnézős randit? Katasztrófa volt. A nyakába borítottam az üdítőmet! Meg akart csókolni, én meg beparáztam – nehogy valami véletlenül simán menjen.

Addig-addig pörögtem ezen, hogy álomba szenderültem. A tévé haloványan derengő fénye volt az utolsó, amit még láttam. Éppen a Mets meccs legemlékezetesebb pillanatait mutatták vissza.

Bárki bármit gondol, nem kellemes arra ébredni, hogy valaki kopog az ajtón. Túl sok filmben láttam már hasonló jelenetet, így amikor kinyílt a szemem, rögtön a legrosszabbra gondoltam. Lábujjhegyen a bejárathoz lopakodtam, miközben tekintetemmel a telefonomat kutattam. Vajon hol lehet? Ha hívni kell a zsarukat, csak néhány másodpercem lesz...

A finom kopogás tovább folytatódott. Megpróbáltam kilesni az ablakon, ám semmit sem láttam. Vettem egy mély levegőt, és elszánt hangon rákérdeztem:

– Ki van ott?

– Szia, én – hallatszott a halk felelet.

– Ki „én”?

– Ahh, Dylan – sóhajtott. – Felébresztettelek?

– Hajnali fél ötkor? Á, dehogy. Éppen a pohárkészleteimet fényesítgettem.

– Ez most humor volt?

– Nem! Mit akarsz itt? – Egyik kezemmel az arcomat masszíroztam, mintha gyurmából lenne, és valami elfogadható képre formálhatnám; másikkal végigszántottam a hajamon, és kifésültem a legnagyobb gubancokat.

– El akartam köszönni. Mindjárt megyek a reptérre. Beengedsz?

... úgy érted, a kupis lakásomba, ahol legalább egy hete nem takarítottam, a fejemmel, ami leginkább egy zombifilm statisztájához hasonlít? Hogyne!

– Öhm... – Hirtelen azt sem tudtam, hova kapjak. – Várj egy percet.

– Itt kint?

– Ott kint!

A lehető leggyorsabban bevágódtam a fürdőbe, megmostam az arcom, és míg fél kézzel fogat mostam, a másikkal megfésülködtem. Így kell ezt.

Lassítottam a mozdulataimon, amikor visszaértem az ajtóhoz. Elővettem a legtermészetesebb arcomat, és apatikus nyugalommal néztem Dylanre. Valahol megnyugtatott, sőt elégedettséggel töltött el, hogy ő is ugyanolyan fáradtnak és nyúzottnak látszott, mint én.

– Miben segíthetek?

Hitetlenkedve mért végig, mintha még sosem látott volna.

– Mi van? – kérdeztem ezúttal kevésbé kifinomultan.

Dylan erre már nem zavartatta magát, lazán besétált a lakásomba, és nyugodtan körülnézett. Annak mondjuk örültem, hogy nem kommentálta semmivel a látványt.

– Hogy vagy?

– Ezért utaztál majdnem fél órát, hogy megkérdezd? Legközelebb küldj SMS-t! És a JFK a másik irányba van.

– Igazából azért jöttem ide, mert bocsánatot akartam kérni, és azt nem valami fasza dolog SMS-ben tenni.

Hatásos nyitány volt, az szent, válaszolni sem tudtam rá. Hagytam, Dylan hadd folytassa, és addig kihasználtam az alkalmat, hogy legeltessem rajta a szemem. Jól nézett ki. A kellemes illatáról meg már ne is beszéljünk.

– Nem kellett volna azt tennem, amit, tudod... – fogalmazott óvatosan. – Teljesen jogosan fürdettél meg a Sprite-odban. Ezt tegnap nem ismertem volna be, de igazad volt.

Hümmögtem. Képes meglepetéseket okozni.

– Mondanál valamit végre? Jó lenne, ha nem kéne ezt az egészet megismételnem. Így is elég kínos.

– És?

– ÉS?

– Mit vársz most tőlem?

– Egy normális választ, mondjuk?

– Ez egy normális válasz. Oké, bocsánatot kértél, de ettől még nem lesz a kapcsolatunk sokkal jobb.

– Aha – bólintott. – Értem. Szóval elnézést lehet kérni, de teljességgel felesleges, mert akkora bűnt követtem el, hogy csak na. Hát ez nevetséges.

– Most megint veszekedni akarsz? – sóhajtottam.

– Nem, dehogy! Próbálom rendbe hozni a dolgot, csak te egy cseppnyi érdeklődést sem mutatsz, és így elég nehéz dolgom van.

– Hát, bocs, hogy nem ájulok el a dumádtól.

– Van egyáltalán valami, amitől te elájulsz? – kérdezett vissza csípőből.

– Van. Könyvnek hívják.

– Aha, értem. És mi a kedvenced?

– A Mester és Margarita.

– Az nem valami orosz?

Felvontam a szemöldökömet.

– Óhh, ja, persze – rázta meg a fejét. – Bocs. Szóval A Mester és...

– Margarita.

– Igen, ő. Ha elolvasom ezt a könyvet, akkor megértem, miért a kedvenced? – ráncolta a homlokát.

– Biztosan. De ne miattam olvasd el, hanem azért, mert fantasztikus. Vagy mert egy klasszikus. Vagy mert az alapműveltséghez tartozik...

– Uh, ez fájt! – mosolyodott el végre először azóta, hogy betoppant. – Szóval azt állítod, hogy nem vagyok művelt? Pedig olvasok ám könyveket!

– Mit olvastál utoljára?

– A Halálkúrát.

– És az mégis mi? – fontam keresztbe a kezem a mellkasomon. – Még életemben nem hallottam róla.

Dylan úgy tett, mint aki épp szörnyülködik.

– Ne már, Nastya! Pedig ez hozzátartozik az alapműveltséghez! – utánozott elvékonyított hangon, és amikor látta, hogy összeszűkül a szemem, visszafogta magát. Megint elmosolyodott. – James Dashner írta, az Útvesztő trilógiájának...

– Ácsi-ácsi. Amikor azt mondtam, „könyv”, nem forgatókönyvre gondoltam!

– Tudom, ezt valóban elolvastam.

– Ja, de csak azért, mert te játszod a főszerepet, nem? Munkaköri kötelességed volt, gondolom – vontam vállat flegmán. Dylannek ez nem esett jól, az arcára volt írva. Na, most egy-egy az oroszos beszólása miatt!

– Hékás! Ne sértegess! Most azt hiszem, megyek, és gyorsan beszerzem ezt A Mestert valahol, mielőtt felszállok a gépre. Majd üzenek, ha végeztem vele.

– Ha megígéred, hogy úgy vigyázol rá, mint a két szemedre, akkor kölcsönadom. De ha nem... ­– fenyegettem meg keresztapásan, majd elindultam a nappali legszélesebb falát betöltő, roskadásig megpakolt könyvespolcig.

– Oké, de ugye nem oroszul van?

Megpördültem, visszanéztem Dylanre. A szeme csillogott, a szája sarka megrándult az elfojtott mosolytól.

– Hékás, ne sértegess! – dobtam vissza a labdát, mire felnevetett.

Hamar megtaláltam a kötetet, melyet kitűnő állapotban őrizgettem. Annak ellenére, hogy minden évben újraolvastam, semmi sem látszott rajta.

– Ez ilyen hosszú? – döbbent meg Dylan.

– Ha egy könyv jó, azt kívánod, bár sose érne véget.

– Ja, de ha meg rossz, akkor szó szerint sose lesz vége.

Ezúttal én nevettem fel, hangom betöltötte a csendes helyiséget. Dylan szeme elidőzött rajtam, és láttam, milyen tétován álldogál velem szemben.

– Ideje indulnom. Egyelőre még nem tudom, mikor jövök legközelebb.

Ez azon nyomban letörte a jókedvemet. Hogy lehet úgy elmenni, hogy az ember ne tudja, mikor tér haza legközelebb? Valamit láthatott a tekintetemben, mert közelebb lépett, és tétován magához ölelt néhány másodpercre. Először lesokkolt a dolog, de amint sikerült túltennem magam rajta, visszaöleltem. Beszívtam az illatát a pulcsijából, és felsajdult bennem a gondolat, hogy hiányozni fog.

– Majd írok ­– ígérte meg, mielőtt elengedett.

– És vigyázol a könyvemre – egészítettem ki.

– Mint a két szememre, tudom – mondta búcsúzóul, mielőtt kifordult az ajtón, és beszállt az út szélén parkoló kocsiba, amely egészen a reptérig vitte őt.

*Dylan*

A repülőn végig magamnál tartottam a könyvet, hátha Tylernek olyan remek ötlete támad, miszerint inkább alszik, és bekussol, de csak nem akart jönni az isteni szikra szegénynek. Szóval az úton őt hallgattam, vagy éppen a másik oldalamon ülő Sprayberryt. Szerencsétlen kissé nehezen illeszkedett be, így a szereplőgárda minden alkalmat megragadott rá, hogy segítsen neki. Aranyos figura volt, egy kicsit emlékeztetett Thomas Brodie-Sangsterre, aki szintén igencsak passzívan állt hozzá először az ismerkedéshez.

– Figyelsz te rám egyáltalán?! – fakadt ki Tyler egyszer csak, amire felkaptam a fejem, mivel valljuk be, az ülés mintázata határozottan izgalmasnak ígérkezett abban a pillanatban. – Éppen arról pofázok, hogy komolyan el kellene venned ezt a Nastyát, esküszöm, a samponja csodát tett a hajammal!

Érdektelenül végigmértem fekete tincseit, és megvontam a vállamat.

– Ha azt mondod, ronda, azzal Nastyát sérted meg! – szólalt meg, mielőtt akár kinyithattam volna a számat, hogy valami szarkasztikus megjegyzést vágjak hozzá.

– Szerintem tök jól dúsítja – jegyezte meg Spayberry a másik oldalról, és elismerően bólogatott, mire Tyler büszkén kihúzta magát.

– Na, látod, tesó? Valaki értékeli itt a szépet.

És ez így ment még négy óráig.

Végül elaludtam, és csak akkor ébredtem fel, mikor egy nyers hang felhívta a figyelmünket, hogy kapcsoljuk be az öveket leszállásnál. Áthajoltam Tyleren, és kinéztem az ablakon; Los Angeles repülőtere még mindig ugyanolyan barátságtalanul szürke volt, de a távolban halvány fények derengtek, a belváros nyüzsgő forgatagáé.

Önkénytelenül is elmosolyodtam, és akármennyire is szívesen lettem volna akkor valahol egészen máshol – Nastyával, khm –, Los Angeles azonnal felélesztette benne a gyermeteg izgatottságot.

 A repülőtér előtt már várt minket egy autó, melynek egy ötvenes éveiben járó férfi lazán nekitámaszkodott. Sötétkék táblával állt ott, amire hatalmas fehér betűkkel a következőt mázolták: Hercegnő, Szeplőcske és Béta.

Jeffnek mindig sikerült eszméletlenül nem vicces, de számára igencsak szórakoztató nevekkel előállnia. Mégsem írhatták ki, hogy Teen Wolf Cast vagy Tyler Posey, meg ilyesmik. Gyorsan megtalálnának minket a rajongók.

Nem mintha így nem tették volna; a New York-i reptéren hatszor kapcsoltak le minket, a Los Angeles-in pedig még csak háromszor, úgyhogy erősen reménykedtem benne, a kocsi és a köztünk lévő négy méter megtételét senki sem tervezi meghiúsítani.

Senki sem tervezte.

Úgyhogy nyugodtan bepakoltuk a csomagjainkat, amíg a sofőr kivigyorogta magát azon, hogy hé, ezek a becenevek tényleg illenek rájuk. Hát, ja, nem tehet róla az ember, ha hatszázharmincnyolc szeplővel születik.

Igazság szerint nem tudtuk, hogy ebben az évben mégis hol fogjuk kezdeni a forgatást, nekünk csak kiadták a forgatókönyvet, aztán nagy ívben tettek ránk. Legtöbbször az első nap tudtuk meg, hogy egy sivatagba készülnek-e elkalauzolni minket, vagy egy aranyos kis mocsárba. Egyik sem sült el túl jól legutóbb, úgyhogy reménykedtem benne, hogy ezúttal, amikor a karakterünk valami erdőben kóborol majd, azt stúdióban belül teszi egy jó kis green-screennel.

Szép álom, Dylan.

– Mi az a könyv amúgy, amit ennyire szorongatsz? – kérdezte Tyler, mikor kihajtottunk a reptér területéről.

– Jé, téged más is érdekel magadon kívül? – A szarkasztikus feleletemre összeszűkült a szeme, és durcásan elfordult az ablak irányába. – Nastya adta.

– Most már nem érdekel – vágta rá morcosan, és nekinyomta az orrát az ablaküvegnek. Hogy sikerült nekem ilyen legjobb barátot választanom? Hogy?!

– Ez a kedvenc könyve, és idézem, elájul tőle – vallottam be mégis, mire ő érdeklődve felém sandított. – Igen, reggel meglátogattam – válaszoltam meg a tekintetében megfogalmazódott kérdést.

– Szóval ezért nem jöttél velem! Hah!

– Velünk – tette hozzá Sprayberry félénken.

– Velünk – legyintett Tyler. – Én meg azt gondoltam, hogy sztriptíz bárt alapítottál nélkülem. Szépek vagyunk!

– Tyler, Nastya adott nekem egy remek tanácsot ilyen időkre. – Tyler felvonta a szemöldökét, mikor hatásszünetet tartottam. – Akkor inkább ne gondolkozz.

Ugyanazt a lakókocsit kaptuk meg Tylerrel, mint tavaly, csak most Hoechlin nélkül. Kicsit átépítették, így jóval több helyünk lett, és most már nem hárman laktunk benne, hanem csak ketten. Valljuk be, hiányzott Hoechlin, még ha a bulija nem is nyerte el annyira a tetszésemet. Szerintem megsértődött rám, mikor tíz perc után leléptem. Na, mindegy.

Holland és Arden már nagyban buliztak, mikor odaértünk, ők két nappal előttünk jöttük le, hogy berendezkedjenek, és élvezzék a helyet nélkülünk, srácok nélkül. A kocsijukból elég erős hangerővel üvöltött a zene, ők pedig előtte táncoltak. Shelley inkább kimaradt a dologból, és egy kempingszékben üldögélt, valamilyen energiaitalt kortyolgatva.

– Dylan, Tyler és még egy Dylan! – pattant fel Shelley rögtön, amint kiszálltunk az autóból, és szorosan megölelt minket. – Jaj, de örülök nektek! – mondta hatalmas mosollyal az arcán.

– Fiúk! – Arden is a nyakunkba vetette magát, őt is ritkán láttuk mostanság, főleg Los Angelesben tengette szabadnapjait.

– Helló – intett Holland, látszólag túlságosan lekötötte a táncolás, pedig általában ő is ölelkezős típus.

Miután tartottunk egy negyedórás kis megbeszélést velük, és kifaggattuk őket a korábban érkezett új tagokról – akikről kiderült, hogy mind cukik és nyíltak, előbbit Hollandtól, utóbbit pedig Shelleytől tudtuk meg –, úgy döntöttünk, hogy beköltözünk a lakókocsinkba, és lazítunk egy utolsót.

Fáradtan dőltem hanyatt az ágyamon, és bámultam fel az ismerős plafonra.

– Emlékszel még arra, mikor féltem a pókoktól? – kérdezte egyszer csak Tyler merengve, mire én kénytelen voltam visszafojtani az előtörni készülő nevetésemet.

– Hadd ne kelljen rá emlékeztesselek, hogy még mindig sikítva rohansz, ha látsz egyet. – A megjegyzésemre mindössze egy szúrós pillantással reagált, majd visszatért az arcára az a nosztalgikus kifejezés.

– Szóval, ott tartottam, hogy emlékszel. Nagy, rusnya dögök, kétszáz lábbal. – Tyler összerázkódott. ­–, Mindössze arra akarok kilyukadni, hogy mi lenne, ha eljátszanánk, hogy még mindig rettegek tőlük, a szép emlékekre? – Összehúztam a szemöldökömet, és értetlenül felültem.

– Mi van? – tettem fel a legértelmesebb kérdést, ami abban a pillanatban eszembe jutott.

– Gyere ide – utasított végül, mire én úgy is tettem.

Nem tudom, hogy mire számítottam, de egészen biztosan nem állt szándékomban a korlátlan röhögés, amitől még a könnyek is kifolynak az ember szeméből.

– Haver, ne már! – Tyler sápadt képe csak rátett egy lapáttal a dologra.

Egy alig fél centis pók araszolt felfelé a falon, pont ott, ahol Tyler ágya állt. Ő pedig rettegett tőle, az egyméteres körzetét gondosan el is kerülte.

– Hogy lehetsz ilyen... – A szavakat sem találtam, de a nevetés is megakadályozott benne, hogy bármi egyebet mondjak.

– Tudod, mindenkinek elmondhatom, hogy milyen kínos is vagy. Azok a tangák meg melltartók, rémlik még valami? – Hirtelen én is elsápadtam. Na, azt nem!

– Részeg voltam! – kezdtem el tiltakozni azonnal, mire ő karba tette a kezét.

– Pók vagy titok.

Úgyhogy kénytelen voltam laposra verni a szerencsétlen rovart, pedig szívesen néztem volna még, ahogy Tyler szenved egy kicsit. Legalább egy picit.

Hatodik rész

Elnézést a késésért, ezentúl igyekszünk pontosak lenni. Jó szórakozást!

N és N

*Nastya*

Ott ülni mellette, alig egy karnyújtásnyira, érezni az illatát, ami fűszeres és tiszta, hallgatni az elengedett sóhajait vagy a halk motyogását, őrült vágtára bírta a szívemet. Még levegőt is alig mertem venni, nehogy felhívjam magamra – és a zavaromra – a figyelmét.

Pedig olyan jól kezdődött minden! Eldöntöttem, hogy én márpedig laza leszek, de látva azt, hogyan igyekszik engem boldoggá tenni, teljesen kétségbe ejtett. Nem is érdekelt annyira a meccs sem, a figyelmemet teljes egészében a mellettem ülő kötötte le. Féltem attól, ami a körülötte lévő felhajtással jár, azonban tőle egyáltalán nem tartottam. Sőt, ha lecsupaszítottam a dolgot puszta tényekre, akkor kiderült, hogy nagyon is vonzódtam hozzá.

Nagyon is.

– Hű, ez szép ütés volt! – ismerte el. Hirtelen a tévére néztem, még jó, hogy visszamutatták a mozdulatot.

– Valóban – nyugtáztam ennyivel.

De gáz vagy!

Dylan nem egészen fél perc múlva egyenesen a szemembe nézett, és rákérdezett a dologra.

– Na, jó. Mi van veled? Olyan fura vagy. Emlékszem, a múltkor még őrjöngtél és ordítottál, most meg alig szólalsz meg.

– Hát, én...

Hazudhatnék is. Tök simán. Amikor rájönne az igazságra, már régen túl lennénk ezen a helyzeten, szóval... Utólag úgysem haragudna, ugye?

De a fenébe. Én igazat akartam mondani.

– Zavarba hozol – nyeltem nagyot. Dylan szeme elkerekedett.

– Hogy?

– Úgy érzem magam melletted, mintha tizenhárom lennék, és egy szülinapi zsúron meri vagy nem merit játszanék! Ráadásul azt a feladatot kaptam, hogy csókoljam meg a nekem tetsző fiút, de hát tudod, hogyan csókolóznak a tizenhárom évesek... Hogy mennyire bizonytalanok, tapasztalatlanok, és hogyan csillog a szemük a „csók” szó hallatán is. Nem akarok többé tizenhárom lenni! Ezt hozod ki belőlem, és ez...

– Rossz?

– Kétségbeejtő!

Dylan lassan elmosolyodott. Már teljes testével felém fordult, szeme vadul csillogott a tévé halovány fényében.

– És mitől estél annyira kétségbe? Hogy meg akarsz csókolni, vagy nem én vagyok az a fiú, aki tetszik, és félsz elmondani nekem?

Ez komoly? Tényleg a csókolózásról beszélgettünk? Kezdett túlságosan meleg lenni a pulcsimban!

– Világéletemben gyűlöltem a meri vagy nem merit. Ez itt a lényeg! Hogy zavarban vagyok, és...

– Nastya – mosolygott rám Dylan lezserül. – Szeretnél megcsókolni, vagy sem?

Lángba borult az arcom. Minden belém szorult vagányság azonnal köddé foszlott, ha komolyra fordultak a dolgok.

– Felejtsd már el – köszörültem meg a torkom, hátha úgy magabiztosabban szól a hangom. – Csak egy példa volt. Egy rossz példa.

– Kapásból ez jutott eszedbe. Vajon miért?

– Ne vigyorogj így! – kértem talpig kínban. – Ezzel nem könnyíted meg a helyzetemet!

– És ki szereti a könnyű dolgokat? Dögunalmasak.

Vajon csak képzeltem, vagy tényleg elmélyült a hangszíne néhány árnyalattal? Az biztos, hogy kirázott tőle a hideg, és ezt nem is tudtam teljesen elrejteni. Már semmit sem hallottam a meccsből, minden zaj elnémult körülöttem, csak az incselkedő hangra, és a veszélyesen csillogó szempárra koncentráltam. Valami azt súgta, hogy ennek nem lesz jó vége. Nagyon nem.

– Dylan...

Úgy vettem észre, közelebb hajolt. Jaj nekem! Kis híján megállt a szívem.

– Tessék?

– Könyörgöm, hogy...

Félbeszakadt a mondat, mert ezúttal már biztosan tudtam, hogy közelebb került hozzám. Ügyesen, alig észrevehetően faragott le a köztünk lévő távolságból, az arca, a csábító szája egyre közelebb került az enyémhez.

– Fejezd be, vagy valami nagyon csúnyát teszek – fenyegettem harmatgyenge hangon.

– Az jó, szeretem a nagyon csúnya dolgokat – suttogta, majd a tekintete az ajkamra vándorolt. Vágytól égően nézett rám, én meg azt hittem, ott helyben szörnyet halok.

Néhány milliméter választotta el tőlem csupán, amikor teljesen magától indult el a kezem az asztalon heverő pohár irányába, amit aztán jól megragadtam, és egy határozott mozdulattal a nyakába és a pólójára loccsantottam a tartalmát. A jéghideg, szénsavas üdítő megtette a kellő hatást – visszafogta Dylant, aki az első sokk után felszisszent, majd pedig felugrott.

– Te megőrültél? Jézusom, ez baszott hideg! Még a hajam is ragad!

– Bocs, ne haragudj, én csak... Azt mondtad, szereted a csúnya dolgokat! – mentegetőztem szenvedélyesen, de azért valahol tetszett is a kialakult szituáció. Nem arról van szó, hogy nem örültem volna, ha megcsókol. Csak teljesen máshogy képzeltem el. Spontán módon. Váratlanul.

Dylan fogta magát, és kibújt a pólójából, majd a nem elázott részekkel megtörölte magát, mindeközben én ámulattal figyeltem a hátát. Ahogy mozdult, úgy jártak táncot izmai a bőre alatt; inas volt, szálkás testalkatú, de erős. Mintha megérezte volna, hogy rajta legeltetem a szemem, hirtelen megpördült.

– És mi van ezzel? – tárta szét a karját. Hajából itt-ott csöpögött az üdítő. – Ez nem hoz téged zavarba?

Csupasz felsőtestének látványa sokkal többe hozott, mint zavarba. Egészen... szomjas lettem tőle. Minden erőmet össze kellett kaparnom, hogy a szemébe tudjak nézni a has- és mellizmai helyett.

– Azt mondtam, hogy nem szeretem a meri vagy nem merit, de azt sosem, hogy nem merek. Én mindig merek – válaszoltam kihívóan.

– Óh, igazán? – kérdezett vissza kissé dühösen. – Az előbb én határozottan nem ezt láttam.

– Akkor rosszul láttad.

– Igen? Próbáljuk meg még egyszer?

Nekem egészen más dolgok jártak a fejemben, amelynek bizony köze volt a testére ragadt italhoz, amelyet legszívesebben...

– Szerintem nem ártana, ha lezuhanyoznál. Ez iszonyatosan ragadni fog – biccentettem. Dylan felvonta a szemöldökét.

– És te addig mit fogsz csinálni?

– Nézem a meccset – vontam vállat ártatlanul. Közben pedig végig tudtam, hogy azon nyomban, amint eltűnik a színről, felhívom Dakotát, és életmentő ötletet kérek tőle.

– Szóval hirtelen már érdekel a meccs.

– Engem eddig is érdekelt – feleltem hűvösen. Bár nem hittem, hogy egy percig is sikerült meggyőznöm, a tekintete túl éberen csillogott.

– Oké – vonta meg a vállát. – De, csak hogy tudd: az ajtót bezárom magam után.

Milyen pofátlan! Legszívesebb én is talpra ugrottam volna, hogy farkasszemet nézzek vele, és szenvtelenül közöljem, hogy tőlem aztán meztelenül is járhat-kelhet, semmit sem fog kiváltani bennem.

Aha. Persze.

– Zárd csak be. Nehogy véletlenül eszedbe jusson valami a vízsugár alatt, és ádámkosztümben rohanj, hogy megoszd velem.

– Hah! – horkantott fel. – Milyen jó dumád van.

Nem várt válaszra, elvonult a fürdő irányába. Hallottam, amint nagy elánnal becsukja maga után az ajtót, és kifejezetten hangosan pepecsel a zárral. Csak akkor, amikor biztossá vált, hogy tényleg nem lát már sehonnan, behunytam a szemem, és hátradőltem a kanapén. Nehezen hittem el, hogy nem ugrott ki a szívem a helyéről, és hogy majdnem végig képes voltam a szemébe nézni. Erősebb vagyok, mint gondoltam. Ehhez Dakotának is biztosan lesz egy-két szava, de vajon mi a fene következik ezután?

*Dylan*

Miközben rám folyt a forró víz, és lemosta rólam a Sprite-ot – bár jobban örültem volna, ha a szégyent mossa le –, végig a fejemet fogtam, és azon gondolkoztam, hogyan válhatnék kámforrá. Legszívesebben belefojtottam volna magam a zuhanytálcában összegyűlt vízbe.

A kelleténél jóval tovább mosakodtam, azután még elálldogáltam egy ideig a fürdőben, és bámultam a tükörre, hátha valamilyen varázslatos módon eltűnik róla a pára.  Letörölni nem akartam, még nem álltam készen rá, hogy szembenézzek magammal ezek után. Igyekeztem nem újrajátszani a fejemben a jelenetet minden másodpercben, de egyszerűen képtelen voltam megállítani magamat. Nastya a nyakamba borítja az üdítőt, miközben én megpróbálom megcsókolni. Tyler rendesen ki fog röhögni.

Hirtelen remek ötletem támadt. A derekamra kötöttem egy törölközőt, és – vagy fél perc szarakodás után a zárral –, kiléptem a nappaliba. Nastya tekintete azonnal rám vándorolt, és rögtön elakadt a lélegzete. Megpróbálta leplezni a dolgot, de a vigyor az arcomon elárulta neki, hogy nem igazán jött össze.

– Még ma méltóztatsz felöltözni? – kérdezte nagyot nyelve, megacélozott hangon.

– Egészen másra gondoltam – feleltem vigyorogva.

– Akkor inkább ne nagyon gondolkozz – vágta rá azonnal, és visszafordult a tévé felé.

Franc, 2-0 neki.

Bevonultam a hálószobába, és becsaptam magam mögött az ajtót. Oké, most nyerésre áll, de ez még nem jelenti azt, hogy veszíteni fogok. Kinyitottam a szekrényemet, és életemben először haboztam, hogy mit vegyek fel. Sőt, egy pillanatra még az is átfutott az agyamon, hogy milyen idióta voltam, amiért nem mentem el Tylerrel vásárolni. Kész őrület.

Végül ingerültségemben kikaptam valami ronda, kék pólót, és egy hasonlóan gusztustalan színű farmert. Sötét van, meg amúgy is, csak nem azt fogja nézni!

A képed vörössége amúgy is el fogja vonni a figyelmet a ruháidról, jegyezte meg valami gonosz hang a fejemben, mire én sértődötten kiviharzottam a szobából.

Nastya még mindig ott ült a kanapén – mily meglepő –, és nyugodtan popcornt majszolgatott.

– Sikerült? – kérdezte kedélyesen. – Vagy most már törölköző sincs rajtad?

Inkább nem kommentáltam a dolgot, hátha ezzel bezsebelhetek legalább egy fél pontot, de a vigyor csak nem akart eltűnni a képéről.

– Mondd, hogy nem élvezted a látványt!

Felvont szemöldökkel felém fordult, majd nevetni kezdett.

– Azt nem mondhatom – vallotta be végül, és bekapott még egy marék pattogatott kukoricát.

– Egyébként pedig a bocsánatomért kellene esedezned – jelentettem ki, mikor a Mets ismét pontot szerzett. A tévé szerint már a nyolcadik inningben jártunk.

– Ezt meg hogy érted? Nem én támadtalak le! – Nastya kérdőn felém fordult, de láttam a szemében, tetszik neki, hogy szívatjuk egymást, hogy játszunk a másikkal. Úgyhogy folytattam.

– Mindössze pucérra vetkőztettél a tekinteteddel – mondtam tárgyilagosan, mire belészorult a szó egy pillanatra. – Na, tagadod vagy sem?

– Mi ez, igaz vagy nem igaz? Nem Az Éhezők Viadalában vagyunk! – Felháborodottan visszafordult a meccs felé, immár sokadik alkalommal úgy téve, mintha nem is érdekelném.

– Szóval nincs kedved játszani? – Láttam, amint a versenyszellem megcsillan a szemében, és erőlködnie kellett, hogy ne vágjon rá valamit azonnal.

– Rendben, csináljuk!

– Én kezdem. – Bólintott, mire realizáltam, hogy gőzöm sincs, mégis mit kellene kérdeznem. Meg akarsz csókolni, igaz vagy nem igaz? Nem. És akkor remek – borzalmas – ötletem támadt. – Nincs is kutyád, igaz, vagy nem igaz?

– Ez nem fair! – kezdett el tiltakozni azonnal, de egy pillanattal később már ki is bökte a választ: – Igaz.

– Tudtam! – kiáltottam győzelemittasan, és belebokszoltam a levegőbe. – Te jössz.

Dühös képpel felhúzta a lábát a kanapéra, és teljes testével felém fordult.

– Nincs semmi szemét kérdésem – mondta egy idő után.

– Akkor én jövök?

– Álmodj, királylány! A Spice Girls egy igazán inspiráló banda, igaz vagy nem igaz? – Gonosz mosoly terült szét az arcán, én pedig összehúzott szemmel válaszoltam:

– Tizenhét voltam, akkoriban mindenki Youtube csatornát csinált! És a Spice Girls igenis jó, szóval igaz – húztam ki magam büszkén, mire ő nevetni kezdett. – Egyébként pedig tudom, hogy nagyon szexi vagyok, de azért ne lógj mindig a videóimon, meg ilyesmi – mondtam látványosan elnyújtva a szavakat, mire láttam rajta, hogy határozottan felháborodik a kijelentésemen.

– Én... én nem... Dakota... és... – hebegte feldúltságában.

– Semmi baj, én is így viselkednék, ha ilyesvalakit látnék – mutattam magamon végig, mire gyengén megütött, és ismét felvette a durcás kislány képet.

Ez Tyler hatása lesz, egyre nagyobb az arcom.

– Az este további részében nem beszélek veled.

– És ez mit jelent? Meddig szeretnél maradni? – kérdeztem félvállról, mire ő a tévére bökött.

– Amíg a meccs tart.

És ránézett a készülékre. Én pedig úgy vigyorogtam, mint egy hároméves, aki nyalókát kap ajándékba. A meccsnek már fél órája vége volt, és én voltam olyan feledékeny, hogy elfelejtettem neki megemlíteni.

– A meccs... – ismételte meg.

– Szóval, mit is csinálsz itt, Nastya?

– Élvezem a retek rossz társaságodat – vágta rá immár magabiztosabban.

– Azért annyira nem lehet retek rossz, ha még mindig itt vagy. – Közelebb hajoltam, és egy határozott mozdulattal eltoltam a Sprite-tal teli poharakat a közelből. – Szóval, meg akarsz csókolni, igaz vagy nem igaz?

– Nem játsszunk Katnisst és Peetát – mondta halkan, de mozdulatlan maradt.

Az ajkát néztem, és nagyon összpontosítanom kellett, hogy ne siessem el a dolgot. Már csak pár milliméter választott el minket, és az illata már annyira megbabonázott, hogy majdnem eltértem a tervtől. De aztán az utolsó pillanatban visszakoztam.

– Hát, jó. A Mets nyert amúgy. – Tátott szájjal meredt rám, és látszólag még egyáltalán nem sikerült magához térnie a sokkból, amit a közelségem okozott. – Vigyelek haza? – kérdeztem végül. – Vagy inkább maradnál?

– Vigyél haza. – A hangja még mindig elhaló volt, ami azért elégedettséggel töltött el. Az estét hivatalosan az én győzelmemmel zárhattuk.

Mire hazaértem, már jócskán elmúlt tizenegy, mégis felhívtam Tylert. A telefonnak ideje sem volt kicsöngeni, ő már fel is vette.

– Mesélj! – parancsolt rám azonnal. – Milyen legjobb randit hoztam neked össze?

– Készülj, mert extrán kínos volt.